​Gina vagyok, saját életem értelmének és céljának nagy kutatója, férjem társa és két kislányunk anyukája, egy tenni akaró közösség elkötelezett tagja.
​
A Hétágfa tagja vagyok megalakulása óta. Jó érzés hasonló célokat követő emberek közösségében tevékenykedni, közösen tenni egy élhetőbb életért, egymást támogatva, összefogva, szembesítve haladni az utunkon.

Az egyesületen belül családi és gyermekprogramok szervezésében és megvalósításában érzem magam a legkompetensebbnek, gyászcsoportokat vezetek, de ha kell, pályázatot írok, felüdülésképp pedig gazolok a közösségi kertünkben.☺

Végzettségem szerint szociális munkás vagyok, a Pécsi Tudományegyetemen oktatok, gyászcsoportokat szervezek, kutatási területem a halál, gyász tematika köré épül.

Hiszem azt, hogy mindenki képes a változásra és cselekvésre, ha megfelelő motivációval rendelkezik és iránymutatást kap, ha szüksége van rá, megtalálja azokat az utakat, amelyek ÖNmagához közelebb vezetik.
​
A világ boldogabb hely lenne, ha mindenki saját feladatát végezné az általa kitűzött célok mentén, idejét és energiáját az élet szolgálatára fordítaná, és társas lényként megtanulnánk közösen cselekedni, együttműködni. Mi ezt gyakoroljuk és tesszük a Hétágfában☺

Mindig is ’szenvedélyes útkereső voltam, mára már úton járó, elhivatott „zarándok”. Önmagam felé, az átlagostól a lényeges felé.

Ami nagyon foglalkoztat, egy nem "korszerű" kérdés, az ember és az isten kapcsolata.
Nem könnyű ma ezt a pallót megtalálni és járni rajta (palló, mert a két oldalán szakadék: az ezo-wellness spiri divathullámok, vagy a vallási dogmák…). De hiszem, hogy akiknek valós igénye van a tisztulásra, fejlődésre, önismeretre, a valóság megismerésére, abszolút lehetséges. Weöres Sándornál szebben úgyse tudnám megfogalmazni: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Polgári szakmám a bor (bormarketing, borbíráskodás, tanítás) és a kultúraszervezés, az elmúlt években pedig egy régi hobbimhoz, a rajzoláshoz, alkotáshoz kanyarodott vissza az életutam, így szabadúszó illusztrátorként is tevékenykedek.

A Hétágfa pedig komolyabb helyet foglal az életemben, mint ún. 'civilkedés’. Hétágfa tag vagyok a kezdetek óta. Célul tűztük ki, hogy fejlesszük-emeljük-inspiráljuk egymást; hogy világnézetileg egy irányt képviselve, s a közös munkánkon keresztül szabadnak érezhessük magunkat együtt és a magánéletben. Ez persze több munka, mint azt valaha gondoltuk...☺
 
A természetben és művészi alkotásban tudok a legjobban kikapcsolni és feltöltődni. Főleg a természetben végzett aktív meditáció, a zarándoklás, az ehető természet témakörökben tevékenykedek szívesen a Hétágfa programokon belül.
 
Mottóm „A ma pillanata a holnap magja „– így szeretnék élni, s hogy a teremtőerőm, energiáim teljes birtokában legyek.
Szeretem feszegetni a határaimat, például azzal, hogy legyaloglok 430 kilómétert, vagy nekivágok Indiának…

A világ boldogabb hely lenne, ha azon kevés ember, akik nem akar átlagos életet élni, nem arra törekedne, hogy különleges, hanem arra hogy értékes legyen!

más tollából: Portré - cikk a Made in Pécsben

Gyermekkoromban mindig tanárnéniset játszottam, mert a környezetemben majdnem mindenki pedagógus volt. Nem is merült fel bennem, hogy megszakítanám a családi hagyományt, csak két megingásom volt. Kiskamaszként gondoltam, hogy birkapásztor szeretnék lenni, érettségi után pedig elbizonytalanodtam, hogy merre tovább, mert az akkori oktatási rendszerrel nem voltam kibékülve. Végül a solymári Waldorf Pedagógiai Intézetben kötöttem ki. Itt lehetőségem volt elmélyülésre, saját megfigyelésen alapuló tanulásra és a sok művészeti tárgy általi mélyebb önismeretre és önfejlesztésre.
 
A pécsi Waldorf történetében alapítótanárként voltam jelen és két évet tanítottam. Kislányom születése után két évvel a Vadgesztenye Általános Iskolában kezdtem újra, ahol szintén közös törekvés volt, hogy a gyerekek tapasztalati úton, művészeteken keresztül és elfogadó légkörben tanulják meg felfedezni a körülöttük és a bennük lévő világot.
 
Nagyon foglalkoztat egy olyan iskolarendszer kidolgozása, ahol mindenki a saját útján járhat, együttműködve másokkal.

A Hétágfa Egyesületben is a gyermek programokban vagyok a legaktívabb, de szívesen részt veszek mindenben, ami énekléssel, tánccal kapcsolatos. A közösségi élet, az önellátás gondolata és a természethez közeli életmód már gyermekkorom óta vonzott. 34 év városi lét után, végre kiköltöztem Kistótfaluba, ahol a közösségi kertünk is van, így, bármikor kimehetek gazolni! :)
A világ boldogabb hely lenne, ha több időt töltenénk a kertben!

Berta János vagyok, de a többség leginkább Berciként ismer. 2016 nyarán léptem a Hétágfa támogató keretei közé, elsősorban azért, mert meguntam, hogy mindig csak beszélünk, beszélünk a problémákról, cselekedni szeretnék! Ami persze egyáltalán nem könnyű.
​
Vérbeli bölcsészként az életben (mostanában) két központi kérdés foglalkoztat: hogyan lehet kiegyensúlyozottabb, békésebb kapcsolatokat, emberi-társadalmi viszonyokat kialakítani, tenni szűkebb és tágabb (társadalmi) környezetünkért, és hogy miként lehet megmenteni a földünket a következő generációk számára (vagy legalább az esélyt megadni a számukra). A Hétágfában is ezen a területen szeretek tevékenykedni - fenntarthatóság, környezetvédelem, hulladékmentesség.

Az egyesületen belül, ill. a Hétágfa Ligetben található permakultúrás, vegyszermentes kert a felségterületem, ahol különböző technikák, módszerek kipróbálásával igyekszünk egészséges ételeket termelni. Ezen kívül, ha meglátok egy tál ropogós, friss gyümölcsöt, egyből azon ábrándozom, hogy milyen lekvárt, chutney-t készítek majd belőle, vagy épp mikor jutok az aszalónk közelébe :)
Nagyjából azóta, amióta a Hétágfa tagja is vagyok, a pécsi Shinken dojo-ban gyakorlom az Aikidót, a szeretet és a harmónia harcművészetét, amely úton folyamatosan újabb és újabb (belső) kihívások előtt találom magam.

A világ boldogabb hely lenne, ha képesek lennénk békében élni egymás mellett, és felismernénk, hogy valóban nincs szükségük egyszer használatos műanyagokra, telepakolt padlásra vagy autóval feleslegesen megtett kilométerekre.
Céljaim megvalósításában és a mindennapokban támaszom, társam és segítőm egy fantasztikus nő, a Jóisten pedig megajándékozott bennünket két csodálatos lánykával.

VILÁGPREMIER!!! Pirulósan osztunk meg Veletek egy saját dalt, amelyet mi magunk is énekeltünk fel: https://youtu.be/vIqZXOYciH0

​Karácsonykor saját készítésű ajándékokat szoktunk egymásnak adni, így, ajándékként született meg ez a dal is! 
Szöveg: Iványi Emese 
Dallam: Csernák Zoltán Samu
Inspiráció: Kata nem szunnyadó lelkesedése:"énekeljüünk!" és a kistóti erdő zúgása 
​
Aztán a meglepetést persze közösen el is énekeltük két szólamban, s úgy döntöttünk, elengedjük a tökélyre törekvést, és ajándékul megosztjuk Veletek is, ha valakinek énekelni lenne kedve, hát hajrá! Csak annyit kérünk, közben kicsit gondoljatok ránk:)) 
(Mengetegőzésként annyit, hogy kvázi 10 perces próba, azaz közös tanulás után mobiltelefonnal vettük fel, úgyhogy tekintsetek el az éteri- kristálytiszta hangzástól. A háttérzaj sincs eredetileg a dalba komponálva, az a csetlő-botló aprónép 'improvizációja.) 

A KOTTÁT innen töltheted le
Lélekemelő ünnepeket, szép telet, s fejlődésekben gazdag új évet kívánunk! 
Hétágfa

BERCI
​
​Hogy mit jelent nekem a karácsony?
Várakozást.
Ahogy a gyerekek bontogatják reggelente az adventi zoknizsákokat. Vagy a minden napra jutó adventi mesetárat.
A tervezgetést.
Mert maga az ünnep nagyon gyorsan elmúlik.
Gyertyafényt, gyertyagyújtást. Hétről hétre a saját készítésű és örökös "koszorún".
Vagy a tisztító szándékkal meggyújtott gyertyafény melegét.
Az utóbbi években böjtöt. Édesség- és húscsökkenést/mentességet. Jellemformálásból, tisztulásból, hagyományból.
Készülődést.
Mézeskalács-illatot, receptvadászatot, saját készítésű ajándékok kitalálását, elkészítését.
És ráhangolódást.
Szeretetet, együtt töltött időt.
Megszokásokat és hagyományokat.
Elcsendesedést, befelé fordulást, összegzést és rákészülést az új évre.
Megpihenést.

Hogy mit jelent nekem idén a karácsony?
Nehéz szívet, könnyeket, gyászt. Anyám elvesztésének felerősödő terhét. Egy belülről jövő kényszert a felidézésére, amire nincs igazán erőm, mégis képesnek kell lennem rá. A majdcsaktúlélemvalahogy érzést. A reményt, hogy ez tényleg csak egyszer lesz ilyen nehéz.
​
Életem első bejglisütését.
Fogalmam sincs, hogy állok majd oda.

​EMESE
​
Nekem nem maga az ünnep napja a legfontosabb, hanem az azt megelőző időszak, A KÉSZÜLŐDÉS. Mint a zarándokútnál, ahol nem (csak) maga a megérkezés a fontos, hanem maga az  ÚT.

Szabó T. Anna jól fogalmazza meg: "Az ünnep azé, aki várja”.
Én várom. Gyermeki módon, varázslatot szomjazva, hogy legyen olyan, ami a hétköznapokban nincs. Mert az ünnep nem attól ünnepi, mert nem hétköznapi?
Ja, és persze, hogy legyen minden tökéletesJ Aztán persze nem olyan lesz, sőt, még varázslatos sem mindig történik, ezért jobb várni;-).
 
A karácsonyi készülődés nekem messze van az általában szokásos őrülettől. A mi családunkban nem „kell” ajándékozni, nincs shoppingolás, így ezzel az egyik őrülettől meg is szabadultunk. Egy „szembejövő” könyv persze megengedett, és persze saját készítésű ajándék. (Amikor egy csak nekem komponált zeneművet kapok a férjemtől, azért az elég felemelő!)
Imádok a természetes alapanyagokból lakásdekorációt, vagy ajándékot készíteni, azt hiszem ilyenkor szinte mániásan:-D, s ezeket már jó korán elkezdem, nekem főleg ez adja az ünnepre várakozás varázslatos hangulatát.

A várakozás valami gyermeki nosztalgiával áthatott VÁGYAKOZÁS A VARÁZSLATRA, arra, amikor hittünk a varázslatban. Ezt felnőttként már nem készen kapjuk, nekünk kell átfordítani a hétköznapot díszes ünnepivé, a varázslatot hitté.
Mi magunk tudjuk olyanná tenni az ünnepet, amilyennek meg akarjuk élni.
A varázslat-faktort biztosan felerősíti, hogy már két pici gyermek (saját és tesómé) örömét is láthatjuk:).

A készülődés mozzanataiban az ÖRÖM OKOZÁS szándéka van benne. A szeretet kifejezése ilyenkor könnyebb apró gondoskodásokban, mint verbálisan. Szóval arra bátorítom magam és mindenkit, hogy ne hagyja ki az ilyen lehetőséget, egy apró gesztussal, jókívánsággal forduljon a szerettei felé, s méginkább azok felé, akik felé a hétköznapokban nem is olyan könnyű…
 
S persze az ünnep felé vezető út sem nem mindig könnyű, csak erről nem beszél senki, pedig a karácsonyi púder alatt ez nem csak örömteli, hanem igenis nehéz időszak is lehet. Lezárul az évkör egy fontos szakasza / vagy általánosabban maga az év vége „nyomása”. Ha figyelek magamra, belső történéseimre. Igazból tudja az ember, hogy ez évben úgy haladt-e, mint ahogy belső céljai diktálták, vagy nem tett meg ezekért mindent. Ha nem akar ezzel foglalkozni, akkor valamilyen feszültség, vagy diszharmónia formájában úgyis a „szeme elé tolja az élet”, mivel ez egy szembesítő időszak. Érdemes ezért lelkileg is készülni: A befelé figyelés és tisztulásra törekvés, önmagam rendezgetése, összegzése különösen fontos.
Hogy valóban be tudjam fogadni a fény ünnepének valódi tartalmát.

KATA

​Negyedik éve már, hogy a készülődésről, várakozásról a vizsgaidőszak eltereli a figyelmem és két vizsga között észre sem veszem, hogy fordulóponthoz érkeztünk… Négy éve az alábbi motívum kísér végig:

Vizsga gyertyagyújtás vizsga bejgli vizsga halászlé vizsga csend vizsga éneklés vizsga karácsonyfa vizsga töltött káposzta vizsga
​
Az ünnep valódi értelmét, mélységeit, jelentőségeit még keresem. Szeretnék minél kevesebb dolgot megfelelésből, berögzültségből, mások elvárásai szerint csinálni és minél többet belső indíttatásból tenni.

KINGA

A karácsonyi időszak számomra egy komplex folyamat. Helytállás a mindennapokban, az élet minden területén, mint bármikor az év folyamán. Ugyanakkor kezdetét veszi egy mélyreható, olykor felkavaró, máskor fájdalmas, esetenként felemelő belső munka. Szembenézni magammal, a minőségekkel, ami én vagyok. A tisztával, de a tisztátalannal is. Kíméletlenül objektívnek és igazságosnak lenni magammal, nem hátrálni és mentségeket keresni, ha önmagam árnyoldalával találkozom, hanem megragadni a gyökerénél, hogy felszámoljam azt. Keresni a kapcsolatot a lelkemmel, az én belső fényemmel az év legsötétebb időszakában. Segítségül hívom ehhez a munkához az őseimet, hogy erőt meríthessek belőlük, általuk.
Maga a Karácsony ünnepe a megérkezés. Az időtlen pillanat, az örökkévalóságban való feloldódás, az érkező isteni fénnyel való találkozás, mely csak a fényességemmel tud kapcsolódni. Amennyiben jól végeztem el a munkát. Ezt pedig lehetőségemhez mérten sugározni. Gyermekeimre, társamra, szeretteimre, szűkebb s tágabb környezetemre, mindarra, ami általam teremtődött az életben. Megélni az emelkedettséget, s emelni mindent a fény felé. Elérni a szeretet isteni minőségét és kiterjeszteni az anyagi világban Karácsony után is...
No és persze mézeskalács és fenyő illat, meleg kuckó, összebújás, nevetés és beszélgetés, egymásra hangolt figyelem...

Szatmári Kinga

A karácsonyi ünnepkör András nappal (nov. 30.) veszi kezdetét és egészen Vízkeresztig (jan. 06.) tart.
Jelen írással célom a Karácsony valós minőségének, jelentőségének körüljárása, az örök értékek és az ember számára ebben az időszakban rejlő lehetőségek megragadása, a lélek emelésének szándékával.
Karácsony ünnepe valójában a téli napfordulóhoz kapcsolódik, ez az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a téli napfordulóig a Nap északról délre halad, utána pedig délről észak felé kezd mozogni, és az év legrövidebb nappalát, következésképp a leghosszabb éjszakáját adja.
A téli napforduló az északi féltekén december 21-én van (esetenként 22-én), a déli féltekén pedig június 21-én (esetenként 22-én vagy 20-án).
A téli napforduló az északi féltekén a csillagászati tél kezdetét jelenti, a legtöbb kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik hozzá, és ünnepségek kísérik.
Mik hát a Karácsonynak, mint a Nap újjászületésének, a fény ünnepének alapvető motívumai?
A Karácsony lényegének, valós, tiszta minőségének megragadása azért is nehéz, mert egyrészt az ünnepek szokásrendszere folyamatosan változott az idők folyamán, a különböző vallási, hitbeli, kulturális behatások következtében, másrészt mert elvesztettük szorosan egybefonódó, harmonikus kapcsolatunkat a természettel, annak erőivel, saját lelkiségünkkel, végső soron Istennel.
 
A kérdés tehát alapvetően az, hogy mi is történik az évnek ebben az időszakában, Karácsony idején, ami miatt ennyire kulcsfontosságú, a világ minden táján kiemelkedő jelentőséggel bíró ünnep, függetlenül vallási hovatartozástól, világnézettől az ősidők óta? A történelemben a téli napforduló mindig kiemelt szerepet kapott, és gyökeret vert szinte minden vallásban. Ilyenkor a fény diadalát ünnepelték, ekkortól kezdtek el rövidülni az éjszakák. Már a Római Birodalomban és az ókori Babilonban is megünnepelték, de a régészek szerint a kőkori Stonehenge is a napfordulók ünnepének helyszíne volt. A manapság leginkább elterjedt keresztény megközelítés, Krisztus születése is ugyanezzel a fény minőséggel azonos, amely az ősi pogány ünnepekre, főleg a perzsa Mithrasz kultuszra épült rá.
 
Az ősi magyar hitvilághoz, hagyományokhoz, rítusokhoz visszanyúlva és a téli napforduló időszakát ezen keresztül vizsgálva, láthatjuk, hogy egykor őseink és tudó táltosaink még teljes harmóniában éltek az őket körülvevő természettel, a földi és égi világgal, ismerték és működtették az Élet törvényeit, képesek voltak általa alkotni és teremteni, ami mindenképp példaértékű kéne, hogy legyen a mai ember számára. Itt hagyták nekünk, az utódaiknak lenyomataikat, hogy feléjük és Isten felé fordulva, a hagyományainkban sajnos csak töredékesen fennmaradt tudást újra teljessé és élővé tehessük. A jelenben most épp a mi feladatunk, hogy a folytonosság ne szakadjon meg, az ősi tudást a jelenhez fűzzük, továbbszőve az élet fonalát. Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy a hagyományok nem halott dolgok, amire illik emlékezni, a hit pedig nem elvont fogalom, hanem a valóság leképeződése.
 
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar hagyományok és az ősmagyar vallás követése az egyetlen igaz, üdvözítő út. Hiszen, mint korábban említettem, párhuzamai számos nép kultúrájában fellelhetők. Annyiban fontos mindezek ismerete, megélése, mert segítség nekünk, egyfajta útvezető, hogy lássuk az irányt, mivel a mai, elanyagiasodott világban, még tiszta szándékkal is könnyű utat téveszteni, eltévedni. A lényeg mindig az, hogy egyéni szinten megtaláljuk a saját lelkiségünknek leginkább megfelelő, ugyanakkor valós utat Istenhez. Ez történhet akár a természetbe való kivonulással, művészeti tevékenységgel, vagy bármivel, csak a szándékunk tiszta legyen, az erre törekvő igényünk pedig valós. Ami a fenti út mellett szól, az, hogy nekünk, magyaroknak ez a legkönnyebben elérhető, a lelkünkben kódolt szimbólumokkal leginkább összerezonáló. Tudatosítani kell magunkban, hogy ne hagyományokban, dogmákban, vallásokban gondolkodjunk, mert Isten megérthető és elérhető számunkra közvetlenül. Efféle „mankókra” addig van szükségünk, míg végre újra élő, szoros kapcsolatot építünk ki lelkünkkel, hogy a belé kódolt irányfény mutassa nekünk az utat Istenhez.
 
 
Az ősi időkben, az igazi nagy ünnepek a Nap járásával összefüggő ünnepek voltak, így a magyar (természetalapú - sámánisztikus) hitvilágban is, a Karácsony a legnagyobb ünnepnek számított.
A December hónap a magyar ősvallás napesztendőjének az utolsó jelentős fejezete, amelynek végén meghal az óesztendő és megszületik az újesztendő. Ez a fontos esemény a magyar vallásban kiemelt helyet kapott. A magyar őshagyományok vizsgálata egyértelművé teszi, hogy elődeink hitének központi elemei a Mindenség, a Tejút, a Nap és a magyar nemzet. A Naptól függ minden földi lét, a Nap a földi lét megteremtője. A Nap a legmagasabb szintű energiaforrás a Föld terében. A Föld ezt az energiát közvetíti, bontja le különböző szintekre. Az ember egyedü képes egyedül arra, hogy testén, lelkén át befogadja a fényt.
 Ezt őseink is tudták, és az égitestek figyelésekor különös figyelmet szenteltek a Napnak, a leghosszabb éjszakán különböző szokásokkal éltették a fény győzelmét és a természetet.
Közeleg a téli napforduló ünnepe. Az ünnep, amely a keleti pusztai népeknél, így őseinknél is, a legkiemelkedőbb örömnap lehetett. A kínai krónikák, már a hunok esetében is feljegyezték a sötétség fordulójának megünneplését.
A turáni népek hitvilágában ez a nap a megújulást az újjászületést is jelképezte. A sötétség átfordulását a világosságba: kara csun (azaz karácsony) ünnepe.
 A sztyeppei lovasnomád népek hitvilágában, így a magyarokéban is nagyon fontos szerepet játszott a “téli napforduló” megünneplése. Az év legrövidebb napja (december 21.) és ebből adódóan az év leghosszabb éjszakája ekkor van (néha december 22-re esik). Valószínűleg az ősi magyar neve a “kara csun ” volt. A “kara”- feketét, sötétet jelent a türk nyelvekben és feltehetően a régi magyar nyelvben is, valamint a “csun” – fordulás szóösszetételből állt össze a karacsun szavunk. Tehát “kara csun”- a feketeség csúcsa, fordulója. A feketeség csúcsa és annak “átfordulása” után egyre nő a fény, a világosság ideje. A fény növekedésbe való átfordulását, a majdan elérkező tavasz és megújulás reményét ünnepelték az Anyatermészetet tisztelő ősi hitvilágban.
 
Az örökösen változó, ciklikusan újjászülető égbolt, az élet örök körforgásának leképeződéseként jelképezte azokat a transzcendens erőket, amelyek az Istent jelentették számukra. A hunok a téli napforduló idején szintén a fény születésének ünnepét, a Kara Csong-ot ünnepelték, amely az újjászületés és átváltozás isteni megnyilvánulásának is ünnepe volt. A hunok a fényt az Isten egyik alaptulajdonsága megnyilvánulásának tekintették, amely a Nap fényén keresztül jelképezi Isten fénytermészetét.
Az ünnepek áldozatbemutatással kezdődtek, majd versenyekkel, viadalokkal, solymászattal és játékokkal folytatódtak. Befejező szertartásként áldozati tüzet raktak: pontosabban két hatalmas máglyát gyújtottak, megfelelő távolságra egymástól, és az így képződött tűzkapun kellett áthaladni az ünnep minden résztvevőjének, állataikkal együtt. Ez a megtisztulási szertartás volt.
 
Eleink, az ősmagyarok ünnepei közül a legnagyobb, szintén a téli napforduló ideje volt. A Nap születését a Csodaszarvas történetében örökítették meg: aki ezen az éjszakán, a csillagösvényen indul útjára, az új élet ígéretével. Agancsain hordozza a Napot, a Holdat és a csillagokat. Gyönyörűen megőrizték ezt regösénekeink, amelyekből röviden idézek:

„Amott keletkezik egy fekete felhő,
Abban legelészen Csodafiú szarvas.
Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap,
Oldalamon vagyon árdeli fényes Hold,
Jobb vesémen vannak az égi csillagok.”
A csillagdíszes agancs a fény és az élet jelképe. Azt jelképezi, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, a fény a sötétség felett: ő Isten küldötte, a Világmindenség megszemélyesítője. A szarvas a bőség, a termékenység jelképe. Az évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén egyetemes jelkép: az örök megújulás, újjászületés szimbóluma.
A regölés és a hozzá kapcsolódó rítusok alapján a csodaszarvas a téli napforduló égboltjának jelképe. A csodaszarvas szarvai közt a Nap, majd az azt helyettesítő gyertyák a megújuló, újjászülető fényt jelképezik, egyben a hosszú életet, a halhatatlanságot szimbolizálják.
A szarvas mellett, a téli napforduló másik szimbóluma a sólyom. A kerecsensólyom ünnepélyes röptetése a megújuló Naphoz kötődik. A rendelkezésre álló forrásadatok alapján tudjuk, hogy a sólymok és a sasok fontos szakrális szerepet töltöttek be, a fény madaraiként tisztelték őket. Az idomított sólymokat és sasokat borral és kumisszal felszentelték, ünnepélyesen reptették, miközben a szabadban nagy tüzeket gyújtottak. A sólymokat, a sasokat, a ragadozó madarakat Tengri szent madarainak tekintették, és soha semmilyen körülmények között nem vadásztak volna rájuk. Egy ragadozó madár elejtése a földi és az égi harmónia ellen elkövetett legnagyobb bűncselekménynek számított volna. A hunok a „Sólyom népének” tekintették magukat, a sólymot Isten és a Nap madaraként, nemzeti azonosságuk legalapvetőbb szimbólumaként tartották számon.
E rövid rendszerezés tükrében máris érthető, hogy őseink számára miért a napfordulós ünnepek, ezen belül is maga a téli napforduló időszaka és a Karácsony volt a legjelentősebb ünnep: ekkor ugyanis egy nagyon jelentőségteljes folyamat érhető tetten: ilyenkor helyreáll az élet rendje, a fény (Isten) újjászületik, győzedelmeskedik a sötétség felett. Ez az átváltozás, újjászületés „pillanata”, amikor az erre felkészült ember közvetlenül átélheti ezt a minőséget, kapcsolódhat, befogadhatja a fényt, azaz Istent. Ezen kívül útmutatást, iránymutatást kaphat a jövőre vonatkozóan. Persze, hogy erre képes legyen, előzetesen fel kell készülnie, meg kell tisztulnia testi-lelki-szellemi szinten egyaránt. Száműznie kell magából is a sötétséget, hogy befogadhassa a fényt. Erre szolgál a több hetes felkészülési időszak, amely a néphagyományban számos, az ősi vallásból átmentett mágikus rítust, jósló és megtisztító, gonoszűző szertartást, böjtöt, valamitől való tartózkodást, tilalmat ír elő (pl. Luca napja). Ezért szükséges – a természet működésének analógiájára ilyenkor mindenkinek visszavonulni és belső lelki munkát végezni, magába nézni. A törvény erői szembesítésükkel segítik ezt a folyamatot. Az, hogy valaki számára felemelő vagy lehangoló élményt hoz a Karácsony, attól függ, mennyit haladt, fejlődött, mennyi munkát végzett az adott évben.
Ez a számonkérés, számvetés időszaka is, egyszersmind felkészülés az új évre, egy újabb esztendőnyi körforgásra, az életben való haladásra, új irányok kijelölésére.
 
A korábban említett sólyom a nap törvényét tükrözi felénk, ezért segíti számunkra a karácsonykor megjelenő élet és törvény befogadását, megértését. Mivel az ember maga kell, hogy folytassa a teremtést, a lelkébe kódolt isteni lehetőségek mentén, ezért fontos számunkra, hogy a fény megmutassa ezt az utat, lehetőségeinket, a törvény pedig szembesítsen azzal, ha nem ezen az úton járunk. Szabad akaratunkból adódóan, ez csak akkor működik, ha valós szándékunk, belső igényünk van az erő befogadására.
 
Szatmári Kinga
Pécs, 2019. 11. 18.

Szatmári Kinga, Kistótfalu
2019. szeptember 16.

​Szeptember 23-án hivatalosan is kezdetét veszi az ősz… Az élet állandó körforgásában ismét egy kiemelt naphoz érkezünk, az őszi napéjegyenlőséghez.
Tekinthetjük ezt akár ünnepnek is, bár manapság kevésbé szokás az évszakváltó sarokpontokra ekként gondolni. Pedig ünnepi "pillanat" ez, a szó magasztosabb értelmében, hiszen az ünnep a lelkünkről szól, isteni részünkkel kapcsolódhatunk ilyenkor. Pontosabban a lelkünkkel való kapcsolódás bármikor módunkban áll, ha tiszta és valós szándékkal akarjuk ezt, az év körének kiemelt napfordulati pontjain viszont ez egyrészt az élet által jobban támogatott, másrészt elengedhetetlen és szükségszerű a fény útját járó emberek számára.
Ezeken a napokon és az azt röviddel megelőző és követő napokban minőségváltás történik az élet áramlásában, mely az anyagi világban az évszakok váltakozásában nyilvánul meg legkézenfekvőbb módon, de ennek természetesen megvannak a nem anyagszintű dimenziói is.
Ami a fejlődni, életazonosan működni szándékozó ember számára a legfontosabb: az önvizsgálat időszakai ezek, amikor egy magasabb nézőpontból "rápillantunk" az életünkre, önmagunkra. Kik vagyunk valójában, mit teremtünk, mit hozunk létre, hogyan működünk és hogyan működtetjük az életünket. Ez nem azt jelenti, hogy mit gondolok, vagy mi az elképzelésem magamról, és nem is azt, a környezetem mit jelez vissza, mert mindkettő görbe tükör, az illúzió csapdáját rejti. Az a kérdés, az élet mit mutat, mi születik a gondolataim és tetteim által. Az vagyok én valójában, ami általam születik.
Az év körét tekintve egy egységnek, amikor egy teljes ciklust, egy teljes kört megteszünk, a cikluson belül minden időszaknak, évszaknak megvan a maga feladata, amivel foglalkozni kell, a maga minősége, ami abban az időszakban dominál, mert annak van időszerűsége, épp annak van az ideje. Többek között ez is az életazonos működés egyik vetülete, hogy igazodunk a természet rendjéhez, együttműködünk vele, ami számunkra valójában támogatást jelent az élettől, valamint hatékonyabb energiabefektetést a részünkről.
Egy esztendő, egy ciklus, egy teljes kör, születéstől a halálig, a magvetéstől a gyümölcs learatásáig, majd a téli álomig. Figyeljük csak meg a természetben hogyan működik mindez! Tavasszal az elvetett magok kikelnek, szárba szökkennek, nyáron dús növekedésnek indulnak, majd őszre beérnek, amit a téli megpihenés, szendergés tetszhalott állapota követ, majd a kör kezdődik elölről.
Ugyanez igaz az emberi életre is, mind a szellemi fejlődés, mind az anyagban teremtés, a fizikai célok tekintetében. Tavasszal érdemes belekezdeni új tervekbe, célokba, a nyár legaktívabb időszakában tenni érte a legtöbbet, dolgozni fáradhatatlanul, majd ősszel megvizsgálni az eredményt, learatni annak gyümölcsét, amit elvetettünk, télen pedig önmagunkba visszahúzódva kijelölni az őszi számvetés eredményeként az új irányokat, célokat, a szükséges változtatásokat.
A learatott gyümölcs lehet számunkra jó, kedvező eredmény, de lehet negatív, általunk rossznak megélt fordulat, élmény. A lényeg, hogy mindig azt kapjuk az élettől, ami jár, se többet, se kevesebbet. Amit teremtettünk, az hat vissza ránk. A rossz dolgokért, nehézségekért, betegségekért, megpróbáltatásokért sem az élet, vagy a környezetünk a felelős, kizárólag mi tehetünk róla, magunknak köszönhetjük. Sokan sok példát fel tudnának hozni, amivel bizonyítani próbálnák, hogy nem ők tehetnek a szenvedésükről, az élet igazságtalan velük, de ez nem így van, az élet mindig igazságos. Az emberek nem mindig azok.. de ha ellenem egy másik ember igazságtalanságot tud elkövetni, annak én ugyanúgy részese vagyok, ott állok a probléma másik oldalán.
Az őszi napéjegyenlőség időszaka kiváló alkalom arra, hogy számot vessünk önmagunkkal, az életünkkel, mit értünk el, hol tartunk, mi müködik jól és mi hibásan az életünkben, mit kell továbbvinni, magasabb szintre emelni és mit elengedni, magunk mögött hagyni, végleg lezárni, továbblépni, vagy új alapokra helyezni.
Az élet támogat minket ebben a belső összegző munkában, ha valós a szándékunk a tisztánlátásra, a hibás működések felszámolására, az újrarendeződésre.
Kérhetjük az őszi időszakban az ősök támogatását, erőt meríthetünk a földből, mint őselemből, fordulhatunk a saját lelkünkhöz a kapcsolódás igényével, hogy adja meg nekünk a helyes igazodás irányát az élet áramlásához, imádkozhatunk istenhez erőért és útmutatásért, hogy meglássuk az életünkben a helyes irányt.
Az őszi napéjegyenlőség:
(Ny, napnyugta, aratás, betakarítás, összegzés, számvetés) Amely magot tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőségkor elvetettünk, annak gyümölcsét most learatjuk. Amit elindítottunk akkor, az most láthatóvá válik a külső világunkban is, a fizikai síkon. A betakarított termést pedig elraktározzuk.
Az őszi napéjegyenlőség eredetileg a Földanya ünnepe, az aratást és az utána következő pihenést helyezve előtérbe. Ez a beérett termés, a betakarítás ünnepe.
Lelki-szellemi síkon a begyűjtött tapasztalatokat feldolgozzuk a következő 3 hónapban. Belső, láthatatlan munkát végzünk, ahogy a nap is eltűnik a szemünk elől. Ha nem a tudatosan elindított energiáink térnek vissza hozzánk, akkor most a külvilágunkban történt események gyökerét megkereshetjük korábban az időben, az életünkben. Megláthatjuk, mi tért vissza hozzánk, ebből felismerhetjük öntudatlan teremtéseinket is.Ezen a ponton az időben tudatosan elengedhetünk dolgokat az életünkből. Olyanokat, melyek már megkötnek, nem szolgálják a fejlődésünket, melyeken túl kellene lépnünk. Bizonyos élethelyzeteinket, körülményeiket, szokásainkat, betegségünket, ragaszkodásainkat, félelmeinket, kapcsolatainkat, munkánkat, rögeszméinket...stb. Ez szintén igényel egy belső döntést, egy számbavételt, életünk mérlegelését, amit ezen a másik egyensúlyi ponton most könnyen megtehetünk. Mivel ez az időpont is a fény-sötétség, a tudatos-tudattalan világ egyensúlyát hordozza (a nappal hossza megegyezik az éjszakáéval), alkalmas a számvetésre.Itt azonban nem ültetünk, nem új dolgokat indítunk el,hanem temetünk,búcsúzunk,hiszen eza halál, az elengedés a fény eltűnésének a pontja. Remek idő arra, hogy minden felesleges dolgot kiszórjunk az életünkből (tudatilag, és a fizikai síkon megnyilvánítva, jelezve egyaránt), hogy rendet tegyünk, hogy csak azt hagyjuk meg kint és bent, amire valóban szükségünk van, amivel valóban együtt akarunk élni. Remek alkalom ez a fordulópont továbbá arra, hogy ezzel az energiával a hátunk mögött most hozzányúljunk olyan kényes kérdésekhez az életünkben, amelyekhez máskor nem lenne elég erőnk.
A beragadt élethelyzeteink, melyek a szenvedés forrását jelentik az életünkben, most könnyebben megragadhatók. Elég ezen a napon belül meghoznunk az elengedéssel kapcsolatos döntésünket, és azt szimbolikusan (akár egy szertartás keretében) megnyilvánítani, testet adni neki. A következő 3 hónapban az elengedésünk elkezd megnyilvánulni. Számomra a 2019. év őszi számvetésének egyik legfontosabb élettől kapott tanítása, amit megosztok veletek, mert talán más is tanulhat belőle: "Semmi, amit létrehozol az életben, nem a tiéd. Az életet táplálod vissza vele, ami téged megtart, fenntart. Ha csak annyit adsz vissza, amennyit kapsz az élettől, akkor egyensúlyt teremtesz. Ha többet adsz vissza, akkor pedig szolgálod az életet…"Kívánom, hogy a következő hónapokban minél többen ismerjék fel, mi az a minőség, tevékenység, amivel létüket az élet szolgálatába tudják állítani.

Érdekes tapasztalás volt az elmúlt 1 hónap. Mikor világossá vált számomra, hogy a követ léttel mire vállalkoztam, kicsit megijedtem. Szívesen osztok meg általam fontosnak, érdekesnek ítélt tartalmakat a közösségi médiában, örömmel látom ismerősök, barátok, családtagok fotóit, azonban a saját életem reflektorfénybe állítása és érzéseim, gondolataim nyilvános felvállalása távol áll tőlem. A személyes találkozások, a kávé, süti, csoki:) melletti vagy a gazolós-kapálós beszélgetések, elmélkedések sokkal inkább az én műfajom, személyesebb és valósabb számomra.
A követté válás első komolyabb lépése volt, hogy kampányolásban jártas szakember tanácsait hallgattuk meg a sikeres adománygyűjtésről. No, akkor ijedtem csak meg igazán… Jöttek a gondolatok, saját félelmeim: naponta posztolgatok, keresem az ismerőseim, írok nekik, stb. – majd mindenki biztos elküld, hogy menjek a saját ösvényemre, az ő útjukat ne zavarjam ezzel. Mikor némi segítséggel sikerült ezen túllendülnöm és nyakig belevetettem magam  a kampányolásba, sikerült elengednem ezeket a káros előfeltevéseimet és azt vettem észre, hogy bárhová megyek, mindenki érdeklődik, hogy áll a gyűjtés, mi is ez a tanösvény.
​
Az érzést, amikor elkezdtek jönni az adományok, leginkább a gyerekkorom Mikulás várásához tudom hasonlítani: ott sem, és most sem az volt a fontos, mi van a csizmában, hanem, hogy jött a Mikulás, gondolt rám, hozott valamit, de jóóó! Minden egyes adomány felvillanyozott, éreztem az összetartást, hogy egy jó ügyért milyen sokan megmozdulunk. Ami még ezen időszak pozitív hozadéka, hogy sok régi baráttal, ismerőssel vettem fel az adományok által újra a kapcsolatot, jó volt hallani, látni, hol tartanak most, kit merre sodort az élet.
Sokat tanultam magamról, az elengedésről, az önfelvállalásról ennek az új szerepnek a kapcsán, köszönöm, akik követtétek a posztjaimat, reagáltatok, biztattatok, érdeklődtetek, adományoztatok!

A kampány lezárultával visszabújok a nyilvánosság elől újra a csigaházamba, a kávé, csoki még nem, de süti és gaz, jurta-talapzat festés melletti személyes beszélgetésekhez, mert az vagyok én, az az én ösvényem, de már nem ijedek meg, ha ilyen nyilvános kihívások elé állít újra az élet! 
Mucsi Gina

Csatlakozok pár mondattal az előttem szóló követtársamhoz én is.
Nekem is teljesen szűz terület volt ez a követes adománygyűjtő kampány, és én is jól be voltam rezelve, hogy fog-e ez menni, már attól is rosszul vagyok, hogy kérni kell... De pozitív csalódással, jó szájízzel és túlteljesítéssel zártam a kampányt, nagyon jól működik, valóban!
Egyrészt azért, mert személyes. Nem egy szervezet kér tulajdonképpen, hanem egy személy, aki társ, családtag, barát, ismerős, így eleve sokkal hamarabb figyelnek fel rád , valamint, ha ügyesen "nyomulsz", akkor a személyes kérésre is nagyobb odafigyelést és nem csak egy like-ot, hanem konkrét lépéseket tapasztalhatsz.
​A másik nagy tapasztalat, mint marketingesnek is hasznos volt. Igyekszem a hétágfás történésekről, programokról hírt adni követőinknek, de mindig van bennem egy óvatos hozzáállás: ne túl sok hírlevelet küldjek, a facebookon is elég egy információt egyszer-kétszer mondani, nem akarok szájbarágós, nyomulós lenni. Hát ezt el kell felejteni:))! Így, hogy 6 követünk és tagjaink ugyanazt a témát nyomatták egy hónapon át, egy héten többször is, na, így ment át az információ. A mai világban túl sok az inger, jócskán kell a ráerősítés, mert csak görgetünk sebesen, vagy megnyitunk egy e-mailt, hogy majd mindjárt elolvassuk, s úgy is marad. Így legalább 'hallatszottunk', s a kezdeti félelmem, hogy mindenki agyára fogok menni, abszolút nem történt meg, csupán csak annyi, hogy sokan felfigyeltek (végre) arra, mit is csinálok én, mint civil, "világmegváltásra" törekvő Iványi Emese:))
Lelkileg meg iszonyú nagy erőt adott, hogy vannak emberek, akik szorítanak forrást egy olyan célra, mint a szemléletformálás, ami ennek a speciális tanösvénynek az egyik fontos építőeleme. 
Ez egy olyan ösvény lesz, ami kis makettje a törekvéseinknek, melynek célja saját magára és a környezetére jóval tudatosabb, többletenergiák befogadására képes ember, aki harmóniában van önmagával, a Természettel.
Mindig nagy segítség a természet útmutatása, a természettel való magasabb szintű kapcsolódás, s ebben reméljük, segít majd a pár szálon futó tanösvényünk, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, hogy így is lehet szemlélni a világot, s benne magunkat.

u.i.:
Az pedig csak személyes utamon kis bónusz, hogy más szempontból is jól átmozgatott ez a kampány. Barátaim már régóta biztatnak, hogy a hobbimat, a kreatívkodást, alkotást igazán felhozhatnám komolyabb szintre, de legalábbis ne titkoljam ennyire... Ha nincs a #Hétágfatanösvény követes adománygyűjtő kampány, akkor talán még jópár évig nem teszek lépést ez irányba... De követként ("Követ a követtől") azt ígértem, hogy az október 6-ig 7000 Ft felett adományozók egyénre szabott, általam festett követ kapnak ajándékba. 
​Így ennek köszönhetően végre napvilágra kerültek e kövecskék:
https://www.facebook.com/ivanyi.emese/media_set?set=a.10220416052534700&type=3

​Iványi Emese

Mucsi Gina

Mostanság rengeteg szó esik a klímaváltozásról, ennek mindennapi életünkre gyakorolt hatásairól és a hosszabb távú lehetséges következményeiről, a katasztrofális jövőről.
Ezekre a hírekre sokféleképp reagálhatunk: közönnyel, hogy minket ez úgysem érint, vagy nem rajtunk múlik; most már úgyis mindegy... Pánikkal, félelemmel, vagy látszatmegoldásokkal, például megosztjuk az épp aktuális figyelemfelkeltő kutatást a facebookon, ezzel is nyugtatva a lelkiismeretünket, hogy én már tettem az ügyben valamit, felhívtam mások figyelmét is.

Bármely reakció teljesen emberi, jómagam is kipróbáltam mindegyiket. Aztán felismertem, hogy az energiáimat az irányba kellene mozgósítani a mindennapokban, hogy a saját életemben kezdem a változtatásokat, és folyamatosan vizsgálom, hogyan tudnám még inkább átalakítani a napi rutint, hogy ne terheljem még jobban a földet és becsüljem meg mindazt, amit a természet ad. Ebben nagy segítségemre van a férjem, aki jóval környezettudatosabb nálam, és kreatívabb is.

Ezt a gondolatmenetet, ötletbörzét azért indítom el, hogy megosszam veletek azokat a kezdeti lépéseket, ami egy 4 fős család életében kisebb lemondásokkal, de még teljesen kényelmesen megvalósítható. Szeretném hangsúlyozni, hogy kezdeti lépések, a környezetemben is sokan sokkal tudatosabban csinálják ezt, tehát nem a „tuti” módszereket fogom megmondani (bárcsak tudnám;), csupán tippeket adni mindazoknak, akik érzik, hogy szükséges és sürgető a változás.

Én is várom a nálatok bevált, könnyen alkalmazható módszereket, tippeket, szedjük össze közösen, minél több ötlet, annál könnyebb mindenki számára legközelebb álló megoldásokat megtalálni.

Háztartás

• A pékárut, gyümölcsöt, zöldséget kb. 2 éve kis szütyőkben vesszük, mindig van kettő a táskámban, így bárhol, bármikor elő tudom venni, és abba kérni/tenni a kiflit, zsemlét, kenyeret, almát stb.
Kezdeti megoldásként az is megteszi, hogy az egyszer használatos zacskók fogalmát elfelejtjük, és annyiszor visszük magunkkal a bevásárláshoz a zacskókat, amíg tönkre nem mennek – ezt évekig csináltuk. Ugyanígy újrahasznosíthatóak a pékáruk vásárlásakor kapott papírzacskók is, például remek magtárolók, de gombok, kártyák, puzzle-k tárolására is tökéletesek.
• Minden táskámban van egy-két vászonszatyor, bárhol, bármit vásárolok, soha ne kelljen műanyagot venni
• Mindenből keressük a legnagyobb kiszerelésű termékeket, és itthon porciózzuk (tészták, ecet, liszt, étolaj, stb.)
• Amiből létezik, az üveges kiszerelést választjuk (pl. paradicsompüré)
• Amiből lehet, kimért árut veszünk, a saját, műanyag tárolóinkba (rizs, bulgur, kuszkusz, mogyoró, mazsola, lencse, bab, stb.) – nagy segítségünkre van ebben a Pécsett nemrég nyílt Zöld Blokk csomagolásmentes bolt (https://www.facebook.com/zoldblokk/)
• Találtunk húsboltot is, ahol az általunk vitt tárolókba mérik a húst
• A tejet hétvégén a piacon vesszük a saját üvegeinkbe, törekszünk egész hétre beszerezni az adagot
• A tej egy részéből joghurtot készítünk házilag
• Sajtokat szintén piacon veszünk nagyobb dobozba, így könnyen tárolható a hűtőben is
• A zöldségek héját és a gyümölcsmaradékokat, tojáshéjat komposztáljuk, aztán megy a kertbe
• A zöldségek egy részét közösen termeljük a Hétágfa Ligetben (https://hetagfa.weebly.com/)
• Törekszünk csak pálmaolaj-mentes termékeket fogyasztani
• A tojásokat nem nagykerben, hanem háztáji tyúktartásból szerezzük be
• Kerüljük a műanyag poharak, evőeszközök használatát, általában csak olyan helyen iszunk például kávét, ahol van bögre
• A fagyit mindig tölcsérbe kérjük
• Bárhová megyünk, mindig viszünk 4 kulacs vizet, ami bárhol utántölthető (még…)
• Évek óta nem kérünk a postaládába színes reklámújságokat
• Szendvicseinket is dobozba vagy újra-szalvétába csomagoljuk
• Befőzünk (lekvárt, szörpöt, befőttet, lecsót), aszalunk-szárítunk (gyümölcsöt, gombát, fűzereket, gyógynövényeket)

Takarítás

• Ecettel és szódabikarbónával takarítunk évek óta
• Luffa szivaccsal mosogatunk, kukoricarostból készült törlőkendőt használunk – ezek lebomlóak
• Ecet+illóolaj az öblítőszer mosáskor
• A mosószert férjem „gyártja” – folyékony és por állagút is
• Öntözésre esővizet vagy zölségmosásból maradék vizet használunk
• A gyerekek és a zuhanyzás után maradt fürdővizet wc öblítésre vagy felmosásra használjuk – csak 1-2 vödör és két kéz kell hozzá
• Nem használunk háztartási törlőkendőt, szalvétát, konyharuhával vagy bármi kimosható textíliával jól pótolható

Higiéné

• Szappannal fürdik az egész család, amit már magunk készítünk (főként a férjem szeret kísérletezni a szappangyártással)
• Még keressük az ideálisat, de samponszappant használ már a család fele
• Intimkehely használata betét és tampon helyett (és/vagy mosható betét)
• Fogkrém helyett fogtabletta (ez még kísérleti fázisban tart)
• Műanyag fogkefe helyett bambusz fogkefét használunk
• Homokórával zuhanyzunk, így nincs esély a zuhany alatt „merengeni”
• Férjem már csak textil zsebkendőt használ, ezen a téren még át kell „ugranom” a saját határaimat
• Férjem szakállas, így soha nem kell borotválkoznia, én pedig epilátort használok – nincs kozmetika, nincs a gyantázás hulladéka.

Öltözködés
​
• Ruhákat turkálóban veszem általában, de a ruháim számának minimalizálása terén még bőven van hova fejlődnöm;), a gyerekek megöröklik egymástól, barátoktól

Nemrég jött velem szembe ez a gondolat, a pontos idézetet nem találom, de hozzám közel áll e szemlélet: "nem az a fontos, hatékony a környezettudatosság szempontjából, hogy egy ember/család csinálja tökéletesen, hanem, hogy milliók egész jól".
Hajrá Mindenkinek!


A férj - Berci - kiegészítései a fentiekhez

Először is: szerintem nem klímaváltozásról, hanem klímakatasztrófáról, klímakrízisről, az emberi civilizáció kipusztulásáról kell beszélni.
De hogy egy kicsit kevésbé elkeserítő hangnemet üssek meg: szerintem a legfontosabb, hogy törekedjünk arra, hogy minél jobban, minél elkötelezettebben csináljuk a dolgokat, hogy keressük mindig, miben fejlődhetünk. Fontos, hogy egyszerre csak olyan lépéseket tegyünk, amit meg tudunk tenni, hiszen ha valami olyat vállalunk, ami nemesebbnek tűnik, az gyakran nagyobb is, és könnyen előfordulhat, hogy elbukunk, ami pedig kedvünket szegi.

Néhány konkrétum:
• Szintén egy gondolati-szemléleti dolog: mielőtt veszünk-eltervezünk-végrehajtunk valamit, gondoljuk át, hogy valóban szükségünk van-e rá. Lehet ez egy új ruha, egy régen vágyott, messzi nyaralás, egy plusz krumpli, vagy csak egy autóút. Nagyon-nagyon sokszor kiderül, hogy nem is kell éppen az, de legalábbis találhatunk valami jobb, környezettudatosabb alternatívát.
• Mi igyekszünk 30/50 km-es diétát tartani. Vagyis törekszünk arra, hogy helyi terméket válasszunk, ha lehet, vagy minél közelebb legyen az otthonunkhoz. A legjobb a saját magunk által termelt élelmiszer, de ha nem megy, akkor keressük a 30 km-re lévő termelőt. Ha nincs ilyen, még mindig jobb egy alföldi (bio)zöldség, mint pl. egy almeriai (Spanyolország). Ennek a szemléletnek a másik aspektusa, hogy igyekszünk idényzöldségeket fogyasztani – nem eszünk februárban paradicsomot, hanem káposztát, hagymát, hazai termesztésű kínai kelt, vagy nyár elején nem banánt-narancsot, hanem cseresznyét, ribizlit, barackot, stb.
• Az étkezéseink során igyekszünk csökkenteni a húsfogyasztást. Lassan 10 éve, hogy tartjuk a 40 napos nagyböjtöt, 3 éve már a karácsony előtti kisböjtöt is – elsősorban nem vallási, hanem ökológiai és spirituális szempontból. Ezen felül minden héten vannak húsmentes napjaink (Húsmentes Hétfő - https://husmenteshetfo.hu/index.php/hu/). Először csak egy napot tartottunk, most már heti 3 nap az elvárás. Persze, itt is van hova fejlődni, mert sokszor a hús helyett sajtot eszünk, ami nem sokkal jobb alternatíva, de szépen lassan igyekszünk bővíteni/finomítani a repertoárt.
• Ha lehet, keressük a visszaváltható dolgokat, bár egyre nehezebb: szóda, üveges sör.
• Nem mindig sikerül, de törekszünk arra, hogy ha valami elromlik, akkor megjavítsuk – ezzel ráadásul a helyi vállalkozókat is segítjük. Autót mindenki szervizel, miért ne lehetne mást is? Háztartási kisgépet, ruhákat, bútorokat, de még ágyneműt is fel lehet javítani – nem kevésszer gazdaságosabban is, mintha újat vennénk. Nemrég a bevásárlókosarunk füle törött el, kis gondolkodás és a kapcsolati tőkénk mozgósítása után fél óra alatt megjavította a kompetens kosárfonó. Persze, azért nehéz ellenállni a fogyasztás/vásárlás csábításának.
• Ha szükségünk van valamire, azt igyekszünk nem megvenni, hanem kölcsönözni. Persze, nagyobb gépeket sokan kölcsönöznek, de kisebb gépeket is lehet kölcsönkérni, vagy feleségem pl. a doktori védésén is kölcsön blézerben volt. És ami számunkra az egyik legkézenfekvőbb kölcsönzőhely: a könyvtár.

Sajnos sokszor elkap engem a gépszíj, hogy mindaz, amit teszünk, kevés, semmit nem ér, hogy még erőteljesebben kellene cselekednünk, akár lemondások-sanyargatások árán is. Ilyenkor muszáj lehiggadnom, elfogadnom a jelenlegi helyzetet, és türelmesnek lenni, mert eddig mindig jött egy pozitív löket, egy változás, más területen előrelépés. És a felismerés, hogy ha befeszülünk, akkor csak erőlködünk, és még a meglévő eredményeink is képesek semmissé lenni. Mondjuk azért figyelmeztetni sem árt magunkat: mindig van hova (és kell) fejlődni.
Legközelebb számba vesszük, hogy mi az, amiben le vagyunk maradva. Csak az fájdalmasabb…

„Jó úton jár, ki a természethez igazodik,
mert az Isten teste, Isten lelke.
Az Egek semmit sem alkottak értelmetlenül.”
         Máté Imre: Yotengrit

​






​
Szatmári Kinga

Jelen írás nem csak egy kultúrtörténeti érdekesség kíván lenni, leginkább az ősök tudását szeretném átadni, melynek jelen időben és térben is van létjogosultsága, hiszen örökérvényű értékeket, az élet működéséről valós tudást közvetít a nyitott lélekkel bíró emberek számára.

Őseink, életmódjukból adódóan, szoros összhangban éltek a természettel, megfigyelték, tapasztalták a működését, az idők során bölcsességgé kristályosítva ezt a tapasztalati tudást, hiszen sokszor létük függött attól, hogy igazodjanak az élet törvényszerűségeihez. A mai világ mesterséges, kényelmes körülmények között élő embere könnyen gondolhatja azt, hogy ezek a régmúlt időszerűtlenné vált, mára meghaladott nézetei és örülhetünk, hogy mi már nem vagyunk az élet törvényeinek kiszolgáltatottjai, sőt uralmunk alá hajtottuk a természetet, minket szolgál az élet. Ez egy rendkívül hibás és egyben veszélyes viszonyulás és szemlélet, melynek nem is olyan hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek, a kicsit is tudatos ember ennek már tapasztalja a jeleit.

Az élet törvényei mindenkire hatnak, életmódtól, társadalmi helyzettől, világnézettől és hitvilágtól függetlenül, ha ismerjük és elfogadjuk, tudatosan követjük azokat, ha nem. Az emberek eltávolodása, szembefordulása ezekkel a saját személyes érdekeik és önzőségük okán nem mentesít a hatásuk alól, inkább csak nem látjuk át az ok-okozati összefüggéseket, mert már nem vagyunk a tudás birtokában, de attól még tetteink következményeit viselnünk kell. Szerencsére egyre többen ismerik fel ezt és keresik újra a tiszta és valós ősi tudást, hogy útmutatóul szolgáljon az életükben.

Ebben az írásban, a nyári napfordulóhoz közeledve, az ehhez kapcsolódó elvekre szeretnék fókuszálni, az élet működésének ezt az aspektusát körüljárni.

​Az élet egyik alaptörvénye az állandó mozgás, változás, körforgás, különböző ciklusok, ritmusok határozzák meg: egy nap, egy év, egy emberélet. A természet REND-jét az élet törvényei határozzák meg, minden meghatározott szabályok szerint halad a maga útján (működik), és minden élőre ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak.

Egy emberi élet vonatkozásában nézve ezt, mindenki megszületik (testet ölt), növekedik, érett felnőtté válik, majd megöregszik, s élete végén eltávozik a földi világból. Majd a kör kezdődik elölről.

Ha pusztán egy emberi élet egységében látnánk a világot, könnyen eshetnénk abba az illúzióba, hogy egyenes irányú mozgásban vagyunk. Érdemes ezért más léptékekben is megfigyelni, még inkább tapasztalni az élet működését.

Egy napon belül is ugyanígy bejárunk egy kört, megjelennek a ciklikus minőségek: reggel felébredünk (analóg a születéssel), fokozatosan aktivizáljuk magunkat, tesszük a dolgunkat, majd miután az aktivitásunk elérte a csúcspontját, lassan fáradni kezdünk, számot vetünk, mit sikerült elvégeznünk az adott napon (összegzés és hanyatlás, elmúlás), s végül elalszunk (analóg a halállal), tudatállapotot váltunk. Majd a kör kezdődik elölről.

A legmegfoghatóbb azonban egy esztendő összefüggésében megvizsgálni mindezt, mert a természetben zajló folyamatok, ciklikus változások egyértelműen leképezik, hogy egy állandó körforgásban vagyunk, időről-időre, évről-évre ugyanazok a minőségek térnek vissza, meghatározott REND szerint. Az év a legkerekebb időbeli egység. Ezt jelzik az évszakok változásai: a tavaszi megújulás, a nyári gazdagság, az ősz érettsége és a téli álom. A természetnek ezt a ritmikus váltakozását, központi égitestünk, a Nap idézi elő. A Nap látszólagos járása (valójában a Föld kering a Nap körül, egy teljes kört 1 év alatt tesz meg) okozza, hogy mindig más megnyilvánulását érezhetjük, tapasztalhatjuk a Napnak, hogy éppen több vagy kevesebb fényt kapunk a Naptól. A Nap és a Föld adott éven belüli viszonya, az, hogy a földi egyenlítőhöz képest a Nap hogyan helyezkedik el, határozza meg, hogy a Föld adott pontján élők mennyi fényben részesülnek. Tehát a Nap ereje nem változik, csak a Föld mozgásának következtében állandó változást érzékelünk, mindig más minőségben van jelen, a mi földi helyzetünkhöz viszonyítva.

Ez viszont ad egy meghatározott, természetes ritmust az életünknek, és ha ezt az égi mozgást tudatosan követjük, hangoltak leszünk az élet áramlására, a ciklikus változásokra, összhangba tudunk kerülni az élettel, végső soron a természettel. Az élet tőlünk függetlenül így működik, szabad döntésünk, hogy együttműködünk-e vele.

Az ősidőktől kezdve, a természetben élő ember érezte, észlelte a világnak ezt a kerekségét, tapasztalta a folyamatos változást, és a változásban a visszatérő ciklikusságot, szabályos ritmust, idővel meglátta, megtalálta az évkörnek a „csomópontjait”, amikor intenzívebb a változás, a minőségváltás, amikor a régit valami új váltja fel és adja át a helyét: ezek a kiemelt pontok az évszakváltások pontjai, amit napfordulatnak nevezünk.

Az évben 4 ilyen sarokpont, vagy kezdőpont van: a téli és nyári napforduló, valamint a tavaszi és őszi napéjegyenlőség. Ezeken a napokon érkezik meg hozzánk a legerősebben az új időszak minősége, energiája, ekkor tudjuk a legintenzívebben befogadni. Az érkező áramlások ezeken a kiemelt napokon mindig magukban hordozzák a változás/változtatás/megújulás/átalakulás lehetőségét, de egyszersmind ki is jelölik számunkra annak irányát, azt, hogy az ember számára épp minek jött el az időszerűsége, mire kell fókuszálnia a figyelmét, s végső soron ez az irány lesz számára mérvadó testi, lelki és tudati szinten is, az élete alakítása tekintetében is a következő 3 hónapban.
Őseinknek, a kereszténység felvétele előtt, a napfordulós ünnepek, ezen belül is a téli és a nyári napforduló voltak a legjelentősebb ünnepei.  

​Érezték az emberek ezeknek a napoknak a kiemelt fontosságát, s azt az erőt, ami ezeket a folyamatokat mozgatja, amire nincs ráhatásuk, de sok esetben az életük függhet tőle. Együtt, közösségben ünnepeltek ilyenkor, kialakították rítusaikat, hagyományaikat, de ezeknek vannak alapjaiban közös vonásai: jelen van benne az áldozat és a hálaadás motívuma is többek között. Mivel nagymértékben függtek pl. a természettől, az időjárástól, lesz-e elég élelem, stb., rendszerint áldoztak a térnek, a hely szellemének, az ősöknek, Istennek, illetve nem felejtettek el hálát adni azért, amit kaptak. Az áldozati ételek fogyasztásával befogadták a fényt. Manapság ennek már nem érezzük a súlyát, pedig kellene.
A Nap az élet táplálója, de nem csak az anyag szintjén, minden, ami él, fény is, az emberben is segíti a fény természet erősödését, a tisztulást, ha ezzel a szándékkal fordulunk felé! Az ősi magyar hitvilágra jellemző napkultuszt azonban nem szabad félreértenünk. Nem primitív bálványimádásról van szó, ahogyan azt a későbbi korokban félremagyarázták. A Nap, fény jellegéből adódóan, Isten, az isteni minőség leganyagibb megnyilvánulása itt a földi, anyagi térben, de szó nincs róla, hogy a Napot magával Istennel azonosították volna.

A Nap, mint a fény hordozója, ennyiben nem anyagi minőség, ahogy az Isten is fénytermészetű és az emberben is megvan ez az anyagtalan fényminőség, ami az ő isteni része, a benne lévő tűz, az irányadó, ez pedig nem más, mint a saját lelke. A mindennapok zűrzavarában sokszor elhangolódunk a helyes iránytól, a fénytől, a saját lelkünktől és az Istentől, egyre inkább magába húz az anyag. Az év napfordulati napjain mindig jelen van a térben az a többletenergia, ami segíti, támogatja az élethez való igazodást, a visszatalálást a fény, a helyes irány, az Isten felé, a saját lelkünk által. Ehhez mindössze a saját tiszta, valós szándékunk szükséges, semmi más! Ezt bármikor bárki elérheti és véghezviheti ha akarja, de az év kiemelt napjain az élet is támogatást ad hozzá, ha pedig közösségileg, közös rítusokon keresztül tesszük mindezt, a szándék ereje összeadódik, hatványozottá válik és együtt könnyebben emelkedhetünk a fény felé. Többek között ezért is fontosak a közösségi rítusok, annak megtartó ereje, többletenergiája miatt.

Néhány összegző gondolat a négy kiemelt napról az esztendő körén:

1. téli napforduló (térbeli pontja az Észak, éjszaka, sötétség, a fény születésének misztériuma, az új fénymag elültetése) Régen ez volt az év kezdete. Befelé fordultság, visszahúzódás, a saját belső fényünk, azaz a lelkünk ad irányt.

2. tavaszi napéjegyenlőség: (Kelet, fény-árnyék egyensúly, napfelkelte, születés, új dolgok elkezdése) Elindulunk a bensőnkből kifelé, felfelé, a fény irányát követve, növekedve. Mérlegeljük, megtervezzük, mit akarunk teremteni, létrehozni ebben az évben, majd elültetjük a magokat, lerakjuk az alapokat.

3. nyári napforduló: (Dél, legtöbb a fény, dél, növesztés, érlelés időszaka) Feltöltjük raktárainkat fénnyel, legaktívabb időszak.

4. őszi napéjegyenlőség: (Nyugat, napnyugta, aratás, betakarítás, összegzés, számvetés) Amely magot tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőségkor elvetettünk, annak gyümölcsét most learatjuk. Amit elindítottunk akkor, az most láthatóvá válik a külső világunkban is, a fizikai síkon. A betakarított termést pedig elraktározzuk.



Miről is szól a nyári napforduló és hogyan ünnepelték ezt őseink?

A nyári napfordulós ünnep a Nap és a természet erejének kicsúcsosodása, ez az év leghosszabb napja, a föld ilyenkor éri el erejének teljességét, innentől kezdve fokozatosan rövidülnek a nappalok. Az ember számára, ha valós szándékkal, tudatosan fordul az élet felé és fogadja be a nyári napforduló időszakában érkező minőséget, lehetőség ez a lélek szakralitásban való megerősödésére, a Teremtőhöz való közelebb kerülésre.

Az ősi magyar hitvilág alapvetően táltoshit. A táltosok tevékenysége általában a tűzhöz kötődött, révülésnél, rituális és áldozati szertartásokban fontos szerepet kapott a tűz elem. Így volt ez a napfordulós szereken is. Kiemelt szerepet kapott továbbá a táltos és Tengrista vallásokban az életfa is. A magyarok szent jelképe a világot alkotó szférák (alsó, középső, felső világ) közötti összeköttetést megjelenítő Égigérő Fa, amely az Isteni kapcsolat útját is jelképezi.

Táltosaink révüléseik során tudati és lelki szinten eggyé váltak az életet adó és tápláló „Napistennel”, szellemi és lelki utazásaik során a Nap erejét használták. A magyarság tűzünnepeire az égi Napnak földi másánál, vagyis a szertűz vagy naptűz körül került sor. A beavatottak itt végezték el a tisztító rítusaikat, itt töltődtek fel az égi erőkkel, itt emlékeztek a szellemvilág lényeire és itt léptek kapcsolatba őseik szellemivel és a különféle isteni lényekkel – gyógyítottak, áldást osztottak, jövendőt mondtak és ünnepeltek.
​
Ősi hagyomány szerint e napon nagy tüzeket raktak, megköszönve a Nap életadó tüzét, mely a földi életet táplálja. Ide kötődik a tűzön járás és a tűzugrás szokása, szimbolikusan, vagy az analógiás mágia erejét használva a fény erejével legyőzzük a bennük rejtőző sötétséget, az istentelenséget, a valótlanságot, megbirkózunk félelmeinkkel.
Ilyenkor egész éjjel égtek az áldozati máglyák, a közösség énekkel, tánccal virrasztott, tüzet ugrott, hálával, köszönettel szívében.
 
Tévedés azt hinni, hogy mi teszünk szívességet őseinknek, ha úgymond kötelességtudatból ápoljuk, őrizzük a magyar hagyományokat, hogy ne vesszenek feledésbe! Hiszen a benne elrejtett tudás a mi éltető (életfa) gyökerünk, amellyel ha nem vagyunk élő kapcsolatban, nem élhetünk, nem élhetjük meg a sorsunkat, hisz nem véletlenül születtünk magyarnak. A hagyományokat tehát nem őrizni kell, konzerválva, múzeumokba zárva, mint régmúltunk emlékeit, hanem élni, éltetni, hogy valósággá legyen! A jelenben élő magyar emberek számára ez az éltető forrás, amiből többletenergiát nyerhetünk, máskülönben menthetetlenül elveszünk, beolvadunk a nagy masszába. Majmolhatjuk más nemzetek kulturális értékeit, az minket sosem fog táplálni, életerőt adni.

Közösségünk, a Hétágfa közösség június 22-én tartja a nyári napfordulóhoz kapcsolódó jurta avató ünnepségét, a Kistótfalu szőlőhegyén található Hétágfa Ligetben, melyre szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

Szatmári Kinga
Pécs, 2019. 06. 14.
szatkina@gmail.com
www.hetagfa.weebly.com
​
 
 
 

Őszentsége a 14. Dalai Láma ugyan nem Hétágfa tag, de a fenti mondatát nagyon "passzentosnak" érezzük - 🙏 idézzük: 

Beszédünket és cselekedeteinket a saját gondolataink és érzéseink irányítják, és ez (a saját tudatállapotunk) a világ egyetlen olyan területe, amelyre mi magunk vagyunk a legnagyobb befolyással, így a miénk vele kapcsolatban a legnagyobb felelősség...
...Mi vagyunk a jövő csírái, de mindnyájunk feladata, hogy a saját kertünkkel törődjünk, és ezt tegyük először rendbe, mielőtt másokat akarnánk vezetni vagy segíteni.

​Iványi Emese

Mindig is ’szenvedélyes’ útkereső voltam, mára már úton járó, elhivatott zarándok. Szükségem van arra, hogy kilépjek a hétköznapok rutinjából, egy másik útra. Hiszek abban, hogy a mozgás, a haladás nem csak szimbolikus mozzanat, hanem szó szerint fontos, lendületet ad és segíti az elmélyülést, haladást a célom felé. 
Én így tudok lépést tartani, megújulni önmagammal, észrevenni a hátam mögött a már leszúrt irányjelző cölöpöket, követni a belső utat, ráhangolódni az örök irányjelzőmre, a lelkemre. S ha ehhez akár egy lépéssel közelebb kerülök, már érdemes volt elindulni.

Mondják, hogy aki hosszú zarándokútra kel, nem ugyanaz az ember tér vissza, mint aki elindult. Ezt egy 430 km-es gyaloglás után értettem meg igazán:). Persze kell idő ahhoz, hogy átforduljunk abba a 'másik állapotba', de mivel több hétig nehéz rendszeresen „kiszabadulni”, a mini zarándokutakban is hiszek. Ezért is indulok el, ha tehetem egyedül, vagy olykor közösséggel, meghirdetve itt a Hétágfa oldalon.

A zarándokút attól zarándokút – és nem kirándulás – mert nem csak külső, hanem belső céllal indulunk neki, s az út során erre hangolódunk. A természet energiái ebben is támogatnak. Egyéni életünkhöz kérhetünk útmutatást, vagy lehet ez csak erőgyűjtés, összegzés, töltekezés, vagy mély hit megélés, tisztulás…
A gyaloglás mint aktív meditáció, a testet és lelket egyaránt erősíti és igazán akkor hatékony, ha tudatosan történik. Csendet, elmélyültséget és erős önuralmat igényel. Másként a lényeg veszik el, és csak egy jó kis túra lesz belőle.
Ha sikerül természet  befogadóivá válva kizökkenni a hétköznapi élet forgásából, rálátunk önmagunkra egy kicsit magasabb nézőpontból, s a változásra is nyitottabbá válunk (sokszor sokkal kevésbé vagyunk fogékonyak a megújulásra, mint gondolnánk…).
 -
Weöres Sándornál szebben úgyse tudnám megfogalmazni:
„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
-
​Út önmagadba, út csöndekbe. Ahol a természettel és önmagaddal zajlik a párbeszéd.
Útravalóul nem kell más, csak nyitottság és mélység. Mélység és emelkedettség.

                                                                                                                                                     

„Ha a világon minden 8 éves gyereket megtanítanánk meditálni,
egy generáción belül eltűnne az erőszak a földről.”
 (Dalai Láma)




Szatmári Kinga

A mai felpörgött világban egyre inkább eltávolodunk önmagunktól, a lényegtől, életünk, földi létezésünk valódi céljától. Nem vitatom, hogy helyt kell tudnunk állni ebben a világban, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül egyensúlyból kibillent állapothoz vezet. Ha kicsit másképp is „szocializálódnánk”, s olyan mintákat is kapnánk, ami az élet megértéséhez közelebb visz, biztos könnyebb lenne.
A mai gyerekek már egy eszmeileg szabadabb világba születtek ugyan, de az intézményes tudásátadásban a módszerek effajta szabadsága még nem jellemző.  Ezen viszont lehet – és kívánunk is – segíteni.  A gyerekek mindennapjai is tele vannak stresszhelyzetekkel, feszültségekkel, nekik is meg kell küzdeniük a lelki, érzelmi problémáikkal, meg kell tanulniuk az élet működésének törvényszerűségeit. De hogyan tegyék mindezt, ha nincsenek ismereteik erről, ha nem ismerik kellően önmagukat, sok esetben nincs rálátásuk a bennük rejlő készségekre, értékekre sem? Hogyan érhetjük el, hogy megtanulják tudatosan oldani a feszültségeiket, ne elfojtásokba és szorongásba, agresszióba meneküljenek? Hogyan tudatosítják a maguk szintjén testi-lelki-szellemi szükségleteiket, hogyan élhetik meg az élet teljességét, ami hozzájárul az egészséges énkép kialakulásához, környezetük és önmaguk elfogadásához és felvállalásához?
Mindezekben és még nagyon sok minden másban segít a rendszeres meditációs gyakorlat.
Ez a célom a CSILLAGSZEM gyermekmeditációs foglalkozásokkal.
S miben más egy gyerek meditáció?  Hát izgő, mozgó, játékos, telis tele felfedezésekkel,  - egyszóval, mint maguk a gyerekek!