Mucsi Georgina vagyok, gyásztanácsadó, gyászcsoport vezető (tanúsítványok); szociális munkás, egyetemi adjunktus A gyászolók kísérése során – akár egyénileg, akár csoportos formában – törekszem arra, hogy biztonságos légkör megteremtésével lehetőséget adjak a hozzám fordulóknak, hogy kifejezhessék mindazt, ami akkor épp bennük zajlik, alkalmat teremtsek arra, hogy „kifájhassák magukat”. Minden ember és a gyászuk is egyedi, nincs egy általános csodaszer, amely mindenkinek segít. Azonban hiszem, hogy mindenki rendelkezik egyfajta belső potenciállal, én-erővel, aminek aktiválásával bármilyen típusú veszteség elengedése és feldolgozása megtörténhet. Célom, hogy mindenki a saját útját bejárva haladjon a saját gyászmunkája során, amely úton tisztelettel és alázattal törekszem elkísérni mindaddig, amíg készen áll majd arra, hogy valamelyik útkereszteződésben egyedül válassza a jobbra vagy balra vezető irányt, vagy egyenesen halad tovább. Sok kérdés merülhet fel benned is, hagyj üzenetet, vagy keress fel személyesen akár egy beszélgetésre, vagy személyes konzultációra. Dr. Mucsi Georgina, [email protected], 06-30/851-4810
A gyászkísérés menete: bejelentkezés alapján, előre egyeztetett időpontban. 60 perces egy konzultáció, az ár megbeszélés alapján. Helyszín: Pécs, Megyeri út 66. - Lelkemadta Mentálműhely, vagy Kistótfalu, Hétágfa Liget
AKTUÁLIS
Gyászfeldolgozásról, a covid margójára
Nap, mint nap egyre nehezebb élethelyzetekkel találkozom, a gyász mindennapivá, „normalitássá” válik. A halmozott veszteségek sora szinte végtelen. Mindenkire valamilyen formában hatást gyakorol mindaz, ami most történik. Mindannyian keressük a kapaszkodókat és az élethez vezető utakat. Azonban a halálról, a gyászról való (köz)beszéd, annak ellenére, hogy már a „csapból is ez folyik”, még mindig tabu, és sokszor még a szavak elől is menekülünk.Tovább olvasom!
KÉRDÉSEK, VÁLASZOK
Ismerkedjünk meg kicsit közelebbről azzal a munkával, folyamattal, amit a gyászolók támogatása jelent.
Hogyan kerültél kapcsolatba a halál, gyász témakörével?
Lelkes egyetemistaként a szociális munka számos területéről igyekeztem tapasztalatokat gyűjteni, miden érdekelt. Szakdolgozati témaválasztáskor a környezetemben éppen akkor zajló események hatására elkezdtem a hospice iránt érdeklődni. Fel is kerestem az első hospice intézményt, amit ismertem, és az ott dolgozó pszichológus kolléganőnek, Kerekes Zsuzsannának hála ott is maradtam 5 évig önkéntesként. Rengeteget tanultam szakmailag, a betegektől, magamról, de legfőképp az élethez és halálhoz való viszonyomról. Nagy ajándéknak élem meg azt az 5 évet, s bár első kislányom megszületésekor ez a korszak véget ért, de akkor is tudtam, hogy a halállal és a gyásszal való munkámnak ezzel még messze nincs vége. Egy személyes veszteségélmény után elvégeztem a gyászcsoport vezetői képzést, és két gyászcsoportot vittem végig. Akkor már biztosan tudtam, hogy ezen a területen szeretnék képződni és támogatni a gyászolókat. Idén elvégeztem a Napfogyatkozás Egyesület gyásztanácsadói képzését, így úgy érzem, készen állok, hogy akár egyénileg, akár csoportosan tudjam megadni azt a támogatást a gyászolónak, amire neki épp akkor és ott szüksége van. Jelenleg Maros Kittivel gyászcsoport keretében segítjük a hozzánk fordulókat.
Mit gondolsz a gyászról és a gyászolók támogatásáról napjainkban?
Régen a gyászolókat segítette a család, a közösség, a társadalom és a vallás a rítusokon keresztül. A rítusok a halál után, a gyász első fázisában segítették az elengedést, a szembesülést, az átsegítést. Lehetővé tették a gyász átélését a tettekkel, a szavakkal, a képekkel, az illatokkal. A korábbi időkben a halál és a temetés beköltözött a házba a viselkedéssel, az illatokkal és a képekkel, majd a halotti torral indult meg az élet felé fordulás. A halál beállta után a rítusok egy bizonyos ideig keretet biztosítottak a fájdalom kifejezésére. Ma ezen rítusok kiveszőben, átalakulóban vannak. A társadalom nem hogy segítené a gyász tudatos átélését és feldolgozását, inkább akadályozza, szőnyeg alá söpör mindent, ami ezzel kapcsolatos. Úgy gondolom, a társadalom tagjainak testi-lelki egészsége megőrzése érdekében minden kapaszkodó kiemelten fontos, ezért a gyászcsoportok és gyásztanácsadók tevékenységének létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy nem csak a halálesettel kapcsolatos veszteségeket szükséges feldolgozni, egy felnőtt életében több, mint negyven típusú veszteség megjelenhet. Az elengedéssel és a veszteségfeldolgozással kapcsolatos munka alapfeltétele az egészséges működésmódnak. Direkt használom a munka kifejezést, mert ezek a dolgok nem történnek meg maguktól, az idő nem oldja meg, akkor történik bármilyen változás, ha képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal és energiát fektetünk abba, hogy feldolgozzuk a saját életünkben történő állandó változásokat és ha el tudjuk fogadni és képesek vagyunk megélni az életet teljes valójában, a jó és rossz dolgokkal együtt.
Mire van szüksége ma egy gyászolónak?
Időre és türelemre. Leginkább arra, hogy megélhesse fájdalmát, beszélhessen az érzéseiről, felülhessen arra az érzelmi hullámvasútra, ahova a gyászfolyamat által került. Legyen körülötte egy vagy több olyan ember, akiknek nyíltan, őszintén, elvárások nélkül beszélhet az érzéseiről, megéléseiről, legbelsőbb fájdalmáról. Legyen, aki ha kell, akár ötvenszer is meghallgassa a történetét. A gyászolónak egy olyan biztonságos közegre van szüksége, ahol elfogadják, kimondhatja és átélheti mindazt, ami benne zajlik. Egy kísérőre van szüksége, aki mellette áll, amíg kell, fogja a kezét, és teret biztosít, hogy megtalálhassa a saját maga számára legjobb megoldásokat ebben a nehéz helyzetben. Az aranyszabály azonban, mivel minden gyász egyedi, és mindannyian mások vagyunk, minden esetben a gyászolótól érdemes megkérdezni, mi az, ami az adott helyzetben neki segítséget jelentene. Nála pontosabban senki sem fogja tudni megmondani, neki most a beszéd vagy a csend, az emberek vagy a magány, a fekete vagy a fehér jelent valódi segítséget…
Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mire nincs szüksége egy gyászolónak?
Röviden és tömören semmire, amit a jelenlegi társadalom közvetít a gyászolók felé. Nincs szükségük sürgetésre, elvárásokra, okos tanácsokra, szuper ötletekre, üres klisékre, hamis reményekre. És úgy általában nem feltétlenül olyan dolgokra, ötletekre van szükségük, ami szerintünk számukra jó lehetne, segítséget jelenthetne.
Hogyan segíted te, mint gyásztanácsadó a gyászolót, mi e segítő tevékenység lényege?
E segítő tevékenység kapcsán kiemelten fontosnak tartom a gyászolóhoz való saját hozzáállásom: higgyek és bízzak a megküzdőképességében, abban, hogy tud segítséget kérni, hogy ő is lehet még boldog. Fontos felismerés volt a saját szerepemet illetően az abban való hit, amit Singer Magdi tanított, hogy a gyászoló a humánus kapcsolódásunkkal nyeri el elsősorban azt a saját erőt, amit aztán egymaga a legmélyebb szomorúságában is megtalálhat magában. Azonban a korlátaimról, határaimról sem szeretnék megfeledkezni, hogy segítőként nem tudom csökkenteni a gyász fájdalmát, de ahhoz segítséget tudok nyújtani, hogy ne a teljes reményvesztettség irányába menjen a gyászfolyamat. Hangsúlyosnak tartom egy olyan biztonságos tér megteremtését, ahol a hozzám forduló bizalommal tárhatja fel legbensőbb érzéseit, kifájhatja magát. A folyamat egészében törekszem az előítélet mentességre, a feltétel nélküli elfogadásra, a megszentelt figyelemre az 'itt és most'-ban. A szenvedés és a fájdalom megélése elkerülhetetlen része a gyászmunkának. A gyász egy olyan magatartásforma, mely alkalmat teremt az egyéni fájdalom megélésére és kifejezésére. Gyásztanácsadóként és gyászcsoport vezetőként egyaránt törekszem ezt az alkalmat, teret megteremteni a hozzám fordulóknak, és végigkísérni őket a gyászuk viselésében, annak tudatában, hogy ők így lassan elindulhatnak a gyógyulás útján, a saját tempójukban, az általuk kitűzött cél felé.
Kinek ajánlanád az egyéni gyásztanácsadást és kinek a gyászcsoportot?
Ahogy fentebb már szó esett erről, minden gyászoló érzi, neki épp mire van szüksége leginkább. Ez sok mindentől függ, ki melyiket érzi a személyiségéhez jobban illeszkedőnek, ki hol tart a saját gyászában. Van, akinek jól esik, hogy egyéni keretek között csak vele foglalkoznak, ő és a saját érzései állnak a fókuszban. Van, aki még nem áll készen arra, hogy több ember közé menjen és ott beszéljen legbenső fájdalmairól, neki az egyéni kísérés komfortosabb még. Van olyan is, aki örül, hogy nem csak neki kell beszélni, hallgathat és magában dolgozhat. Segíthet a többiek tapasztalata, megéli a sorstárs közösség megtartó erejét, hogy mindenki ugyanabban a pokolban forog nap, mit nap, tehát nem ő az egyetlen, aki mindezt átéli. Az is tipikus, hogy valaki egy ideig egyénileg dolgozik a gyászán, és amikor készen áll, akkor keres fel egy csoportot. A legoptimálisabb helyzet az volna, ha a segítséget kereső gyászoló előtt nyitva állna a választás lehetősége, és eldönthetné szabadon, mire van épp szüksége ahhoz, hogy a saját gyászát a saját igényei és szükségletei szerint élhesse át, dolgozhassa fel.
Mit üzensz a gyászolóknak?
Azt, hogy merjék megélni azt a sokféle érzéskavalkádot, amit a gyász magával hoz, ne sürgessék és ne is lassítsák ezt a folyamatot. Ha úgy érzik, elfogytak erőforrásaik, vagy most jött el az életükben az ideje, hogy dolgozzanak egy korábbi veszteségükön, bátran kérjenek segítséget. A gyász hatalmas, sziszifuszi munka, erő és bátorság kell, hogy valaki szembenézzen önmagával és a valósággal, hogy semmi sem lesz már többé olyan, mint azelőtt. Aki végigmegy ezen az úton, hosszú távon eljuthat a megbékélésig és egy szimbolikus kapcsolat kialakításáig. Sok gyászoló számol be a veszteség megélésével szerzett ajándékokról, spirituális növekedésről, mélyebb önismeretről is, de ezekért keményen megdolgozik mindenki. Ami a legfontosabb, hogy mindenki a saját útját járja, a saját tempójában és akkor lépjen tovább, amikor ő érzi úgy, hogy eljött az ideje.
Vélemény a korábbi csoportok tagjaitól
„Édesapám több évvel ezelőtti halálával kapcsolatban rossz volt a lelkiismeretem, és emiatt nehezen tudtam az elvesztése miatt érzett gyászommal megküzdeni. A csoportosan végzett gyakorlatok során először azt vettem észre, hogy egyre jobban érzem magam, később pedig, egy megrendítő gyakorlatot követően, végleg el tudtam engedni édesapám. Jó szívvel ajánlom a csoportot mindazoknak, akik elvesztették a hozzátartozójukat. A csoportvezető a szeretetteljes és biztonságos légkör megteremtésével megkönnyíti a gyászmunkát.”
„Minden alkalommal örömmel készülődtem, mert ezek az órák ott és akkor segítettek az elveszített lelki béke visszacsempészésében. Még sűrűbb találkozót is bevállaltam volna. Érdekesek voltak a feladatok, szerencsére nem csak és kizárólag a gyászhoz, hanem önmagunk belseje felé is kapcsolódtak. Valamennyi, gyásszal a szó tágabb értelmében szembesülő embernek tudnám ajánlani, mert tényleg rengetegféle gyászunk van. Talán még a gyászra felkészülőknek is igen hasznos lehet.”