Merjünk lazacok lenni!

---

 Az Élet vs. hétköznapiság margójára
 
Van úgy, hogy az ember kicsit belassul és befelé figyel. Önreflektív pillanataiban meglátja, mitől van ott az életben, ahol van. Terveket szövöget, felismeréseinek és vágyainak hullám-lendülete viszi egy darabig, aztán jön sok más egyéb, és a tajtékos tömegben egyre csak szem elől veszti azt a kis hullámfodrot is. A munka, az ilyen-olyan elköteleződések, megfelelések egyre messzebb sodorják önmagától, a terveitől, a ’majd holnap-majd holnap’ örvényébe. Összecsapnak a hullámok a feje fölött, elsodorja az ár.  Pedig ahogy Lao-ce mondja, „Csak a döglött hal úszik az árral…”
 
Az élet mindig olyan egyszerű példákkal szolgál: nézzünk meg egy lazacot, aki szemben úszik az árral… A forrás felé. Mert igen, ahhoz, hogy a forráshoz elérjen, szembe kell úsznia az árral. Logikus, nem? Még nem találkoztam olyan lazaccal, aki elégedetlenkedett volna ezért, vagy a külső körülmények hátráltatnák abban, amit tennie kell… 
-
A változás vizének tükrében nézem magam. A vízre szálláshoz már minden be van pakolva kis (mentő)csónakomba, ami a legfontosabb. Olykor közelinek látom a túlsó partot, s legszívesebben már ugranék is, fejest hát, minek ide csónak?! De aztán mégis elbátortalanodok: Jól mérem fel a távolságot? Mibe ugrok? Nehogy fejre essek. Lesz elég erőm evezni? Van elég tartalékom? Ó, nem elég biztonságos ez a kis gumicsónak… S minél jobban be akarom biztosítani magam („csak” kicsit több pénz kell és több idő, de legalább az egyik), a part annál messzebb kerül.
Szép rózsaszín lazacom, mint tanítóm, az ilyen filozófiával átitatott kifogásokra persze nem vevő, csak azt tátogja: Ugoorj, merj önmagad lenni és nem az árral úszni! Ennyi az egész és szabad leszel.
 
Bennem dől el, hogy élek meg egy helyzetet, hogy állok hozzá és mit hozok ki belőle.
Hajótöröttként, úszóbajnokként, vagy Vasco da Gama-ként is útnak indulhatok. (Érdekes egyébként, mennyi állapotunkat fejezzük ki a víz elemmel – úszunk az árral, vagy úszunk a boldogságban.) Sodródhatok az örvényben, vagy az izmok megfeszítő munkájával átélhetem az áramlást is (divatos szakszóval: flow).
Az egyik tanítóm (nem egy lazac) szarkasztikusnak tűnő példáját is szeretem. Nem mindegy, hogy az élet folyójából mit halászol ki, a feléd úszó olajfoltot, vagy a halat, ami táplál…
-
Kell olyan, amikor az ember kicsit belassul és befelé figyel. Ezt a másfajta minőséget hosszabban a zarándokutaimon sikerül megélnem, legutóbb egy nem éppen könnyű terepen, a kívül nyüzsgős, forgatagos Indiában (igen, oda Vasco da Gama-ként indultam útnak).
A zarándokútban mindig a belső cél a fontos, hogy azt a kis hullámfodrot ne veszítsem szem elől. Mivel ekkor csak azt követem, már az sem frusztráló, ha nincs se közel-se távol part. Csak az élet örök óceánja, az a megnyugtató és meghitt ’univerzális’ érzés, hogy része vagyok az egésznek.
A hétköznapiságon felülemelkedve látszik, hogy az „innen” nagynak tűnő hullámlovaglásaim és alámerüléseim – azaz az Életem „onnan fentről” nézve milyen kicsiny, mulandó pillanat csupán. S az innen nagynak tűnő problémák a lényeget tekintve milyen banális kicsinységek valójában.
„Minden, ami anyagi, ami teremtett – mulandó. Tünékeny hullámfodor csupán az élet hatalmas, örökké hullámzó óceánjának felszínén, mely megszületvén magasba tör, egy darabig fennáll és létezik, hogy aztán forrásába visszahullva megsemmisüljön, majd másutt, más formában ismét a felszínre törjön, és eljátssza szerepét a keletkezés-létezés-pusztulás végtelen körforgásának táncában.”
Nemrég olvastam ezt (egy januári hajnalon, amikor nem tudtam aludni a hőségtől és a hajnali 4-kor éledő város lüktetésétől, készülve egy szakrális Síva helyre Tiruvannamalaiban), s ez a szövegrész nagyon megmaradt bennem. Most, ahogy visszaképzelem magam, akkor, ott, megpihenve magamban valóban egy kis fodornak éreztem jelenlegi életem az Élet naaagy óceánján.
 
„Innen”, a másik végpontból, a hétköznapiság hullámaiból mindig „onnansó” magamhoz próbálok visszatalálni.
Mert bennem van a döntés: döglött hal legyek, vagy lazac? Mivel tartsak, a hétköznapok diktátum-sodrával, vagy vágyaim hullám-lendületébe kapaszkodva, erő-megfeszítve ússzak az árral szemben, a forrás felé…?
 
Egy biztos, szárazon megúszni nem lehet.
 
                                                                                                                                                      Iványi Emese

---