Olga Dmitrijevna Kistótfalu, 2021.06.27-07.04. A felhívást valamikor áprilisban láttam meg a facebookon egy vidékes csoportban és azonnal jelentkeztem, mert úgy tervezem, hogy hamarosan nagy szükségem lesz ezekre az ismeretekre. Volt egy online űrlap, ahol az adatokon kívül a motivációkat is le kellett írni, aztán egy online videóbeszélgetés is, ami előtt minden jelentkező megkapta a részletes „elrettentő” napirendet és a körülmények leírását (kelés 6-kor, 8-17h között munka, nincs semmilyen közmű, alvás sátorban vagy jurtában, komposztbudi). Ennek nagyon megörültem, mert a szememben ez garantálta, h itt tényleg présházfelújítás lesz, nem valamiféle elvágyódó értelmiségi buli. Szóval az én mércém szerint eléggé komolyan volt véve a jelentkezési procedúra. Aztán néhány héttel a tábor előtt úgy összesűrűsödött körülöttem az élet, hogy gyakorlatilag az idegösszeomlás szélére kerültem, és már csak azért vártam a tábort, hogy elmenekülhessek a világ végére és magamra zárhassam az ajtót, hogy ne kelljen gondolkodni, szervezni, egyeztetni, telefonálni. Még az is megfordult a fejemben, hogy annyira le vagyok szedálva, hogy lehet, hogy nem is fogok tudni fizikai munkát végezni, elájulok vagy vmi hasonló, csak a baj lesz velem. A készülődés első lépéseként bepakoltam az összes vitaminomat. Volt egy olyan parám is, hogy én leszek a „hülye pesti”, aki azt hiszi magáról, hogy leslattyog a harmadikról és elkezd gazdálkodni és természetközelien élni. Ezzel a szorongással írtam bele a közös levelezésbe, hogy Budapestről indulok és van hely a kocsiban. Szerencsére bejelentkezett még egy „hülye pesti”, a Fanni, így már kicsit rá tudtam lazulni a másnapi indulásra. Az út tök jó volt, sokat beszélgettünk, kiderült, hogy sok a közös érdeklődési kör, ismerős. Arra viszont nem számítottam, hogy Kistótfalu tényleg nagyon messze van Budapesttől, így utolsóként futottunk be a táborba, már csak ránk vártak a diófa alatt a Ligetben. Közös ebéddel kezdtük a tábort, aztán volt pár ismerkedős játék, majd a tavaly felavatott Hétágfa tanösvény bejárásával folytattuk. Sok tanösvényt láttam már, eléggé iskolás műfajként maradtak meg bennem, egyáltalán nem számítottam semmi különlegesre – pedig ez nagyon az! Most nem fogom részletesen bemutatni, mert van róla írásos anyag bőven, plusz hab a tortán a mobilos applikáció. Engem az „egyetemessége” ragadott meg, hogy sokféleképpen járható végig, többek között önismereti, vagy a természet rendjébe való visszatalálás tanösvényeként is.. Ezeket az „életút”-kérdéseket meg is kaptuk gondolkodásra, vagy – kicsit a táborhoz igazítva – megválaszolásra is, pl. a Föld állomáson, a „föld-kanapéban” ülve: - Mit hoztál magaddal a táborba? - Kovászos kenyeret. Kíváncsiságot. Nyitottságot. Pálinkát… Most, utólag különösen szépnek érzem, hogy épp a Föld állomáson történt ez a beszélgetés, de a szervezők valószínűleg nem véletlenül időzítettek így. És még mindig csak a nulladik napnál tartok, de nem akarom kihagyni, hogy aznap még belocsoltunk vízzel néhány vályogtéglát (hogy felpuhuljanak a másnapi újrafelhasználáshoz), szabaddá tettük a domboldal egy részét („vályogbánya” – spoiler: végül nem volt rá szükség) és gazoltunk a közösségi kertben, aminek szintén úgy örültem, mint egy gyerek, mert ez nem hagyományos módon művelt kert, hanem permakultúrásan, azaz a természetet partnernek és nem eszközként tekintve. Megtanultam például, hogy a libatop nevű gazt nem jó kihúzni, mert remek tetűmágnes, és hogy a talajtakarásos gaztalanítás egy hosszabb és szelídebb folyamat, nem varázsütésre működik, mint a glifozát. 1. nap Másnap kezdődött a felújítás, a naplómban ez lett az első nap. Korai kelés, reggeli, megjött Gergő, az egyik táborvezető a Nagyapám Házától. Azzal kezdtük, hogy szétkaptuk a födémet (viklis födém, vályoggal kevert szalmába bugyolált deszkák, láncba állva adogattuk egymásnak, le a padlásról, kézről kézre a lerakóhelyre, tisztára, mint egy waldorfos ritmusgyakorlat – és boccs az előreszaladásért, de ez lett a leges-legvége is, szép keretes szerkezetként ezeket a vikliket továbbtranszportáltuk a jurta alá), csutkáig levertük a rossz állapotú vályogvakolatot a ház erdő felőli és kert felőli oldalán. Persze igazából a munkavédelmi oktatással kezdtük kesztyű, pormaszk, szemüveg, sisak – egyébként tényleg alap, és használtuk is végig. No nem dogmatikusan, hanem ahogy a munkafolyamat megkövetelte: bontáshoz, benti munkához: pormaszk, kesztyű; meszes keverésekhez védőszemüveg, kesztyű; ha fölötted dolgoznak: sisak. A bejárati oldalon viszonylag jó állapotú cementes vakolat volt, azt csak derékig vertük le, ennyi is elég lesz, hogy a fal szellőzni tudjon. A levert vályogvakolat egy az egyben újrahasznosítható (csak a meszelést kell róla levakarni – társaságban igazi felüdülés: hasznos munkát végzel, de úgy éled meg, hogy csak cseverészel a többiekkel). Délután Gergő megtanított minket játszani az anyaggal-agyaggal: szétmorzsoltuk az előző nap beáztatott téglákat, aztán egyre több vizet adtunk hozzá, kevertük-gyúrtuk, cserépre kentük vékonyabb-vastagabb rétegben. A vályog olyan, mint a tésztagyúrás :) nekem már hazai pálya, karanténkovászoló vagyok. Aztán rögtön élesben is használtuk a bekevert masszákat: a belőlük ploccsantott pogácsákra fektettük fel az új mestergerendát tartó deszkát. Közben kint a cementes vakolat alól előkerült téglák és kövek cementes fugázását kapartuk ki, mert azt is ki kell cserélni lélegzőre. A vályogfalat mindig tégla vagy kő koszorúalapra húzták fel, hogy ne érintkezzen közvetlenül a földdel, azaz a vízzel. Kitérő, de szintén sokaknak érdekes lehet ez az egész műfaj, ez az önkénteskedve tanulás. Mint kiderült, ez egy eléggé egyedülálló modell: van a „Nagyapám Háza” kezdeményezés, amely a hagyományos építészeti szaktudás népszerűsítését, megőrzését és továbbadását tűzte ki célul, és különféle támogatásokból működik. Nála lehet pályázni olyan közösségi célú projektekre, mint például a mi esetünkben egy régi présház felújítása. Ők kijönnek, felmérik a feladatot, meghányják-vetik, hogy az mennyire megvalósítható lelkes, tanulni vágyó önkéntesek bevonásával, szakértői munkakoordinációval. Ha igen, akkor a Nagyapám Háza adja a táborvezetőket és a munkaeszközöket, a fogadó fél (esetünkben a Hétágfa Egyesület) pedig biztosítja az önkéntesek elszállásolását és ellátását. És ebbe a modellbe bele van kalkulálva az oktatás is, szóval a lelkes önkéntesek bármennyit kérdezhetnek és bénázhatnak. Sőt, válogatott szakirodalmat is kapnak hozzá. Én tök véletlenül tenyereltem bele ebbe a lottó ötösbe, hogy pont a Hétágfa projektjére jelentkeztem, egyébként egész nyáron futnak ezek az építőtáborok, sokféle projekttel (pincefelújítás, épülethímzés, zsúpkészítés stb.). A Hétágfa nekem azért lett lottó ötös, mert a téma (présházfelújítás) is teljesen stimmel, és maga az Egyesület is pont nekem való, a tagok is szuper szimpatikusak, és a céljaikkal is maximálisan tudok azonosulni. Maga az Egyesület is véletlenül került képbe: igazából az egyik tag, Kata bukkant rá a Nagyapám Házára, eredetileg a saját vályogháza felújításához keresett lehetőségeket. 2. nap Délelőtt elkezdtük kifugázni a kövek és téglák közötti réseket oltott mész és homok 2:1 arányú keverékével, amit kézzel (vakolólapáttal és kapával) kellett homogénra keverni, hiszen, mint már írtam, nincs semmiféle közmű, így áram sem. Azt hiszem, ezen a napon érkezett meg Martin, a másik táborvezető, a parasztos szókimondásra szerethetően rájátszó fiatal srác. Délután már vakoltuk az előkészített (seprűvel portalanított, vízzel, majd gúzzal belocsolt) vályogfalakat a szintén kézműves technikával bekevert különböző állagú vályogkeverékekkel (gúz, azaz ivójoghurt-állag és a tulajdonképpeni vakolat, a sűrű tejföl-állag, amit fánglival kell könnyed mozdulattal a falra dobálni, majd a simítóval a falra dolgozni). Gergő ezen a napon elég későn végzett, mert aznap este már el kellett mennie, viszont mindenképp be akarta fejezni a födém megerősítését a mestergerenda segítségével. És tényleg sikeresen kiegyenesítette a viklik súlyától megereszkedett gerendákat. Fontos: a munkanap (munkafázis) végén minden szerszámot és vödröt el kell mosni! Nekünk ráadásul iszonyatosan takarékoskodnunk kellett a vízzel (mondtam már, hogy nincs közmű?), szóval a vizet sokszor használtuk újra, főleg a vályogosat, mert amiben minden vályogos cuccot elmostunk, azzal áztattuk be a következő napi vályogadagot. A meszes keverékek vizét is sokszor használtuk, de utáltuk, mert kiszárítja a kezünket. Igyekeztünk azt is maximálisan felhasználni, pl. a meszes mosóvizet használni a következő meszes anyagkeveréshez. Ennek Kati lett a mestere és irányítója. A meszes és a vályogos eszközöket, vizeket nem szabad keverni! Igazából 4 alapanyagból készítettünk mindent: vályog (föld), mész, homok és víz. Adalékanyagok: pelyva, szalma és lószar (ezek mind a vályoghoz). 3. nap Na, itt már elindult a karneválhangulat, mert a naplóm szerint délelőtt a benti kőmellvédet fugáztam Natival, pedig a benti falak felújítása eredetileg nem is volt betervezve. Szóval itt már Martin érzékelte, hogy jó a csapat, és elkezdett újabb dolgokat szétverni, mert úgy ítélte meg, hogy bele fog férni. Közben kint, a kert felőli falon elkezdődött a lószaros vakolat felhordása (szétmorzsolt lószar és sűrű tejföl állagú vályog 1:8 arányú keveréke), ez már egy sokkal vékonyabb, keményebb, ellenállóbb réteg, mint a pelyvás. Ebéd, ünnep: Gina szülinapja, énekelünk, torták, minden. Délután én is az öntevékenység bűnébe estem, elkezdtem kiásni az erdő felőli fal kőalapját, ami már ki sem látszott a földből, szóval a friss vályogvakolat a földön végződött. Ezzel halálra rémisztettem Bercit, de szerencsere Martin is úgy látta, hogy bele fog férni, sőt, azt mondta, nagyon jó, ha előkerül a kő alap, mert akkor ott is tud szellőzni a fal (huhh, megkönnyebbültem). Persze ezek után itt is le kellett verni a cementes vakolatot és ki kellett kaparni a cementfugát a kövek közül. Meg persze a szokásos meszes-homokos újrafugázás, drótkefézés, tisztogatás-simítgatás. Amit Timi és Nati idegei bírtak a legjobban. Este volt az első tervezett különprogram, borsuli Emesével, pincesor-sétával. Emese az érzékek istennője: döbbenetesen jól főz, festőien tálal és öltözködik, érzékenyen és finoman rajzol, és mindezek után nem csoda, hogy még profi somelier is, mindenféle komoly nemzetközi versenyekkel a háta mögött. Csoda borokat kóstoltunk, Emese borszenvedélye mindenkit magával ragadott, megértettük, hogy miért nincs két egyforma bor, hogy ez miért csodálatos, és hogy milyen kritériumok alapján lehet őket mégis összehasonlítani. 4. nap A reggelt 6:30-kor jógával kezdtük Krutek Lacival. Mintha nem is építőtáborban lennénk, hanem valami exkluzív elvonulós erdőfürdős wellnesshétvégén. Sok a kezdő (pl. én is), ezért miközben csináljuk a kellemesen nyújtóztató gyakorlatokat, Laci végig beszél, mesél, bevezet a jóga értelmébe, filozófiájába. A nyújtást nem kell akarni, csak hagyni kell megtörténni :) Az óra végére a földön alvás minden mellékhatása (nem hajlik a derekam) eltűnik. Délelőtt főleg anyagokat kevertem és takarítottunk, mert Gábor a platós kocsijával elvitte a sittet. Martin még mindig lendületben, már a pincelejáró faláról is leverte a vakolatot, itt is előkerült a kő mellvéd: eszméletlen sziszifuszi munka kivakargatni a fugát – kipótolni a hiányzó köveket – újrafugázni – lekaparni a fölösleget, drótkefézni, elsimítani. Jobb is így, különben csak elkallódtunk volna, túl gyorsan ment az anyagkeverés és vakolás. Meszelni még úgysem tudtunk, mert nem száradt meg a fal. 5. nap Hát, a társaság energiáinak jó részét lekötötték a bent feltárt kőfallal kapcsolatos munkálatok. Egy ponton kimenekültem az erdő felőli falhoz lószaros vakolni. A meszes homok és a vályog – ég és föld. A meszes homok szárít, csíp, érdes, nehezen kezelhető. A vályog puha, selymes, kézreálló. Sokkal nagyobb élvezet vele dolgozni. Délután elkezdődött a bejárat felőli cementes vakolat javítása is, oltott mész és átszitált homok 1:3 arányú keverékével. A kert felőli falra felkerült az első réteg mész (2 rész oltott mész 1 rész átszitált homok). Ez még kicsit sárgásabb színű a homok miatt. A 2. és a 3. réteg már tiszta mész lesz, úgy már hófehér lesz. Talán az újságírók is aznap voltak – igen, a média érdeklődését is felkeltettük :) Már spoilereztem arról, hogy nem volt szükség a „vályogbányánkra” - ezt most kicsit kifejtem, mert ez volt számomra az egyik legdöbbenetesebb tapasztalás. Az összes javítási és felújítási munkát a régi levert vályogból csináltuk meg! Persze kellett hozzá a magasszintű hulladékkezelés: a levert vályog különválogatása, mészvakolattól való megtisztítása, áztatása, aprítása (kézzel vagy kalapáccsal). Így csak a cementes vakolatból és fugából lett sitt, amit el kellett szállítani. 6. nap Reggel: jóga Dia, az egyik önkéntes veztésével. Egy másfajta jóga. Kevesebbet beszél. Nő. Párban dolgozunk. A végén hangfürdő tibeti hangtálakkal. Én miért nem jógázom minden reggel? Párban talán könnyebb is lenne... Na de: ez a tábor utolsó teljes napja, ráadásul délután nyílt nap, amelyre vagy 20 ember regisztrált. Minket, dolgozó méheket végül is annyira nem érint (sőt, tulajdonképp élőben demonstráljuk a különböző munkafolyamatokat), a vendégeket úgyis a Martin meg az Egyesület tagjai animálják. Aznap már nem is írtam naplót. A nap fő attrakciója a Hétágfa megmintázása volt a kert felőli falon, ami nagyon profira sikerült, főleg Emesének (felrajzolás) és Natinak (megformázás) köszönhetően, de bőven volt benne gyerekmunka is :) Ez a díszítés is Martin x-edik ötlete volt az eredeti elképzeléshez képest (ahogy a benti kőfal téglaperemmel való lezárása is, meg a pincelejáró fölötti téglaív látszóra hagyása, a belső oromfal bevakolása meg a benti szoba vakolatjavításai…). A minta helyét direkt kihagytuk a tegnapi első réteg meszelésből, mert közvetlenül a vályogra kell rádolgozni. Este közös vacsora volt, a faluból is jöttek vendégek, sokat énekeltünk... Sajnos többen is hazamentek a tábortagok közül, a táborvezető, Martin is. Zárónap: Búcsúreggeli. Próbáljuk magunkba tömni az összes maradékot. (Erről nem is írtam, de eszméletlen bőséges és finom volt a kaja az egész tábor alatt, a sok munka és izzadás ellenére mindenki úgy érezte, hogy meghízott, ez is Emese bűne :D) Megünnepeljük Emese születésholnapját. Tartunk egy foghíjas búcsúkört (csak most nem a földkanapéban ülünk, hanem a panorámateraszon) - Mit viszel magaddal a táborból? A válaszok sokkal mélyebbek, őszintébbek, érzelemtelibbek, mint a nulladik napon. Amit mindenki megemlít: hogy együtt sokkal könnyebb minden. Hogy igazából nem tudjuk, hogyan és miért, de itt most csoda történt, annyira összeállt minden. Még egy szerelmespár is született :) Az 1:2-es habarcs nemcsak a köveket kötötte össze, hanem minket is. (Nem én mondtam!)
0 Comments
|
Hangulatok, életmorzsák. Archives
July 2021
|