Szatmári Kinga A karácsonyi ünnepkör András nappal (nov. 30.) veszi kezdetét és egészen Vízkeresztig (jan. 06.) tart. Jelen írással célom a Karácsony valós minőségének, jelentőségének körüljárása, az örök értékek és az ember számára ebben az időszakban rejlő lehetőségek megragadása, a lélek emelésének szándékával. Karácsony ünnepe valójában a téli napfordulóhoz kapcsolódik, ez az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a téli napfordulóig a Nap északról délre halad, utána pedig délről észak felé kezd mozogni, és az év legrövidebb nappalát, következésképp a leghosszabb éjszakáját adja. A téli napforduló az északi féltekén december 21-én van (esetenként 22-én), a déli féltekén pedig június 21-én (esetenként 22-én vagy 20-án). A téli napforduló az északi féltekén a csillagászati tél kezdetét jelenti, a legtöbb kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik hozzá, és ünnepségek kísérik. Mik hát a Karácsonynak, mint a Nap újjászületésének, a fény ünnepének alapvető motívumai? A Karácsony lényegének, valós, tiszta minőségének megragadása azért is nehéz, mert egyrészt az ünnepek szokásrendszere folyamatosan változott az idők folyamán, a különböző vallási, hitbeli, kulturális behatások következtében, másrészt mert elvesztettük szorosan egybefonódó, harmonikus kapcsolatunkat a természettel, annak erőivel, saját lelkiségünkkel, végső soron Istennel. A kérdés tehát alapvetően az, hogy mi is történik az évnek ebben az időszakában, Karácsony idején, ami miatt ennyire kulcsfontosságú, a világ minden táján kiemelkedő jelentőséggel bíró ünnep, függetlenül vallási hovatartozástól, világnézettől az ősidők óta? A történelemben a téli napforduló mindig kiemelt szerepet kapott, és gyökeret vert szinte minden vallásban. Ilyenkor a fény diadalát ünnepelték, ekkortól kezdtek el rövidülni az éjszakák. Már a Római Birodalomban és az ókori Babilonban is megünnepelték, de a régészek szerint a kőkori Stonehenge is a napfordulók ünnepének helyszíne volt. A manapság leginkább elterjedt keresztény megközelítés, Krisztus születése is ugyanezzel a fény minőséggel azonos, amely az ősi pogány ünnepekre, főleg a perzsa Mithrasz kultuszra épült rá. Az ősi magyar hitvilághoz, hagyományokhoz, rítusokhoz visszanyúlva és a téli napforduló időszakát ezen keresztül vizsgálva, láthatjuk, hogy egykor őseink és tudó táltosaink még teljes harmóniában éltek az őket körülvevő természettel, a földi és égi világgal, ismerték és működtették az Élet törvényeit, képesek voltak általa alkotni és teremteni, ami mindenképp példaértékű kéne, hogy legyen a mai ember számára. Itt hagyták nekünk, az utódaiknak lenyomataikat, hogy feléjük és Isten felé fordulva, a hagyományainkban sajnos csak töredékesen fennmaradt tudást újra teljessé és élővé tehessük. A jelenben most épp a mi feladatunk, hogy a folytonosság ne szakadjon meg, az ősi tudást a jelenhez fűzzük, továbbszőve az élet fonalát. Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy a hagyományok nem halott dolgok, amire illik emlékezni, a hit pedig nem elvont fogalom, hanem a valóság leképeződése. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar hagyományok és az ősmagyar vallás követése az egyetlen igaz, üdvözítő út. Hiszen, mint korábban említettem, párhuzamai számos nép kultúrájában fellelhetők. Annyiban fontos mindezek ismerete, megélése, mert segítség nekünk, egyfajta útvezető, hogy lássuk az irányt, mivel a mai, elanyagiasodott világban, még tiszta szándékkal is könnyű utat téveszteni, eltévedni. A lényeg mindig az, hogy egyéni szinten megtaláljuk a saját lelkiségünknek leginkább megfelelő, ugyanakkor valós utat Istenhez. Ez történhet akár a természetbe való kivonulással, művészeti tevékenységgel, vagy bármivel, csak a szándékunk tiszta legyen, az erre törekvő igényünk pedig valós. Ami a fenti út mellett szól, az, hogy nekünk, magyaroknak ez a legkönnyebben elérhető, a lelkünkben kódolt szimbólumokkal leginkább összerezonáló. Tudatosítani kell magunkban, hogy ne hagyományokban, dogmákban, vallásokban gondolkodjunk, mert Isten megérthető és elérhető számunkra közvetlenül. Efféle „mankókra” addig van szükségünk, míg végre újra élő, szoros kapcsolatot építünk ki lelkünkkel, hogy a belé kódolt irányfény mutassa nekünk az utat Istenhez. Az ősi időkben, az igazi nagy ünnepek a Nap járásával összefüggő ünnepek voltak, így a magyar (természetalapú - sámánisztikus) hitvilágban is, a Karácsony a legnagyobb ünnepnek számított. A December hónap a magyar ősvallás napesztendőjének az utolsó jelentős fejezete, amelynek végén meghal az óesztendő és megszületik az újesztendő. Ez a fontos esemény a magyar vallásban kiemelt helyet kapott. A magyar őshagyományok vizsgálata egyértelművé teszi, hogy elődeink hitének központi elemei a Mindenség, a Tejút, a Nap és a magyar nemzet. A Naptól függ minden földi lét, a Nap a földi lét megteremtője. A Nap a legmagasabb szintű energiaforrás a Föld terében. A Föld ezt az energiát közvetíti, bontja le különböző szintekre. Az ember egyedü képes egyedül arra, hogy testén, lelkén át befogadja a fényt. Ezt őseink is tudták, és az égitestek figyelésekor különös figyelmet szenteltek a Napnak, a leghosszabb éjszakán különböző szokásokkal éltették a fény győzelmét és a természetet. Közeleg a téli napforduló ünnepe. Az ünnep, amely a keleti pusztai népeknél, így őseinknél is, a legkiemelkedőbb örömnap lehetett. A kínai krónikák, már a hunok esetében is feljegyezték a sötétség fordulójának megünneplését. A turáni népek hitvilágában ez a nap a megújulást az újjászületést is jelképezte. A sötétség átfordulását a világosságba: kara csun (azaz karácsony) ünnepe. A sztyeppei lovasnomád népek hitvilágában, így a magyarokéban is nagyon fontos szerepet játszott a “téli napforduló” megünneplése. Az év legrövidebb napja (december 21.) és ebből adódóan az év leghosszabb éjszakája ekkor van (néha december 22-re esik). Valószínűleg az ősi magyar neve a “kara csun ” volt. A “kara”- feketét, sötétet jelent a türk nyelvekben és feltehetően a régi magyar nyelvben is, valamint a “csun” – fordulás szóösszetételből állt össze a karacsun szavunk. Tehát “kara csun”- a feketeség csúcsa, fordulója. A feketeség csúcsa és annak “átfordulása” után egyre nő a fény, a világosság ideje. A fény növekedésbe való átfordulását, a majdan elérkező tavasz és megújulás reményét ünnepelték az Anyatermészetet tisztelő ősi hitvilágban. Az örökösen változó, ciklikusan újjászülető égbolt, az élet örök körforgásának leképeződéseként jelképezte azokat a transzcendens erőket, amelyek az Istent jelentették számukra. A hunok a téli napforduló idején szintén a fény születésének ünnepét, a Kara Csong-ot ünnepelték, amely az újjászületés és átváltozás isteni megnyilvánulásának is ünnepe volt. A hunok a fényt az Isten egyik alaptulajdonsága megnyilvánulásának tekintették, amely a Nap fényén keresztül jelképezi Isten fénytermészetét. Az ünnepek áldozatbemutatással kezdődtek, majd versenyekkel, viadalokkal, solymászattal és játékokkal folytatódtak. Befejező szertartásként áldozati tüzet raktak: pontosabban két hatalmas máglyát gyújtottak, megfelelő távolságra egymástól, és az így képződött tűzkapun kellett áthaladni az ünnep minden résztvevőjének, állataikkal együtt. Ez a megtisztulási szertartás volt. Eleink, az ősmagyarok ünnepei közül a legnagyobb, szintén a téli napforduló ideje volt. A Nap születését a Csodaszarvas történetében örökítették meg: aki ezen az éjszakán, a csillagösvényen indul útjára, az új élet ígéretével. Agancsain hordozza a Napot, a Holdat és a csillagokat. Gyönyörűen megőrizték ezt regösénekeink, amelyekből röviden idézek: „Amott keletkezik egy fekete felhő, Abban legelészen Csodafiú szarvas. Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap, Oldalamon vagyon árdeli fényes Hold, Jobb vesémen vannak az égi csillagok.” A csillagdíszes agancs a fény és az élet jelképe. Azt jelképezi, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, a fény a sötétség felett: ő Isten küldötte, a Világmindenség megszemélyesítője. A szarvas a bőség, a termékenység jelképe. Az évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén egyetemes jelkép: az örök megújulás, újjászületés szimbóluma. A regölés és a hozzá kapcsolódó rítusok alapján a csodaszarvas a téli napforduló égboltjának jelképe. A csodaszarvas szarvai közt a Nap, majd az azt helyettesítő gyertyák a megújuló, újjászülető fényt jelképezik, egyben a hosszú életet, a halhatatlanságot szimbolizálják. A szarvas mellett, a téli napforduló másik szimbóluma a sólyom. A kerecsensólyom ünnepélyes röptetése a megújuló Naphoz kötődik. A rendelkezésre álló forrásadatok alapján tudjuk, hogy a sólymok és a sasok fontos szakrális szerepet töltöttek be, a fény madaraiként tisztelték őket. Az idomított sólymokat és sasokat borral és kumisszal felszentelték, ünnepélyesen reptették, miközben a szabadban nagy tüzeket gyújtottak. A sólymokat, a sasokat, a ragadozó madarakat Tengri szent madarainak tekintették, és soha semmilyen körülmények között nem vadásztak volna rájuk. Egy ragadozó madár elejtése a földi és az égi harmónia ellen elkövetett legnagyobb bűncselekménynek számított volna. A hunok a „Sólyom népének” tekintették magukat, a sólymot Isten és a Nap madaraként, nemzeti azonosságuk legalapvetőbb szimbólumaként tartották számon. E rövid rendszerezés tükrében máris érthető, hogy őseink számára miért a napfordulós ünnepek, ezen belül is maga a téli napforduló időszaka és a Karácsony volt a legjelentősebb ünnep: ekkor ugyanis egy nagyon jelentőségteljes folyamat érhető tetten: ilyenkor helyreáll az élet rendje, a fény (Isten) újjászületik, győzedelmeskedik a sötétség felett. Ez az átváltozás, újjászületés „pillanata”, amikor az erre felkészült ember közvetlenül átélheti ezt a minőséget, kapcsolódhat, befogadhatja a fényt, azaz Istent. Ezen kívül útmutatást, iránymutatást kaphat a jövőre vonatkozóan. Persze, hogy erre képes legyen, előzetesen fel kell készülnie, meg kell tisztulnia testi-lelki-szellemi szinten egyaránt. Száműznie kell magából is a sötétséget, hogy befogadhassa a fényt. Erre szolgál a több hetes felkészülési időszak, amely a néphagyományban számos, az ősi vallásból átmentett mágikus rítust, jósló és megtisztító, gonoszűző szertartást, böjtöt, valamitől való tartózkodást, tilalmat ír elő (pl. Luca napja). Ezért szükséges – a természet működésének analógiájára ilyenkor mindenkinek visszavonulni és belső lelki munkát végezni, magába nézni. A törvény erői szembesítésükkel segítik ezt a folyamatot. Az, hogy valaki számára felemelő vagy lehangoló élményt hoz a Karácsony, attól függ, mennyit haladt, fejlődött, mennyi munkát végzett az adott évben. Ez a számonkérés, számvetés időszaka is, egyszersmind felkészülés az új évre, egy újabb esztendőnyi körforgásra, az életben való haladásra, új irányok kijelölésére. A korábban említett sólyom a nap törvényét tükrözi felénk, ezért segíti számunkra a karácsonykor megjelenő élet és törvény befogadását, megértését. Mivel az ember maga kell, hogy folytassa a teremtést, a lelkébe kódolt isteni lehetőségek mentén, ezért fontos számunkra, hogy a fény megmutassa ezt az utat, lehetőségeinket, a törvény pedig szembesítsen azzal, ha nem ezen az úton járunk. Szabad akaratunkból adódóan, ez csak akkor működik, ha valós szándékunk, belső igényünk van az erő befogadására. Szatmári Kinga Pécs, 2019. 11. 18.
1 Comment
Olasz Ildi
25/12/2019 11:18:58
Kedves Kinga!
Reply
Leave a Reply. |
Hangulatok, életmorzsák. Archives
July 2021
|